17.
Vargajóskák
A bukovinai jövevényeket jöttmenteknek csúfolták, de csak tisztes távolból, mert őnáluk még élt a szokás, előbb ütöttek, aztán gondolkoztak. Az első hónapokat sok család földbe vájt putrikban vészelte át, ahol ajtó helyett egy pokrócféle függöny védte őket a nagy hidegtől. Akkor épp jól jött a szaporaság! Hiszen egymást jobban melegítették, mint a gödör alján pislákoló tűz.
És ezek után sem mind költöztek be a szokatlan, uniformizált, idegenféle építésű kincstári házakba. Így a vonakodóknak az egyéb ellátások és fejpénzek mellett a telepítő bizottság építési célokra bizonyos mennyiségű pénzt utalt ki, s új házhelyeket, parcellákat jelölt ki nekik. „Építkezzenek, ahogy tudnak, s kínlódjanak, ha már a kész nem kellett nekik!” Beteges honvágyasoknak mondták őket, s meglehet, mind azok is voltak. De egyúttal elesettek is, mert a vidék adottságait s a földművelésnek itteni fajtáját nem ismerték. A gazdasági felszereltségük elavult és igen foghíjas, az állatállományuk pedig felettébb kevés volt. Látván, hogy itt semmire sem mennének, többek visszaszekereztek Bukovinába. Mások viszont épp e hazavágyókból tudtak gyarapodni, hiszen olcsó pénzen jutottak a hátrahagyott parcelláikhoz. Mindenesetre, akik kitartottak, keveset ettek és sokat gürcöltek. A boronásféle, vesszőből font, sárfalú házikókat pedig csak azért is, mert a kaptafára tervezett sorházakat nem szívlelték, több-kevesebb szakértelemmel saját kezűleg építették, meg. „Szën abban sëmmi sincs a helyin…”
Persze, tisztában voltak azzal is, hogy az Al-Dunát nem tudják Bukovinává változtatni. Mégis a puszta jelenlétükkel valamelyest átszínezték az egyre növekvő települést. A nyílegyenesre tervezett utcákat s a kincstári házak egyszínűségét, némi szabálytalan tarkaságokkal, a bukovinaihoz hasonlatos aránytalanságokkal tarkították. Sokszor megesett, hogy egymás telkein keresztül jártak át, s akárcsak otthon, valóságos gyalogutakat tapostak a szomszéd veteményesén át. A felelősségre vonásra legyintéssel válaszoltak, s hogy így meg rövidebb az út hazáig. Lettek is ebből nagy veszekedések, verekedések. S habár a telepítő bizottság elővigyázatosságból Hertelendyfalván külön hosszú utcákat adott a szlovák, a német és a magyar telepeseknek, a székelyek legtöbbször épp velük akaszkodtak össze. Beleszámítva a féltékenykedésből vérszemre kapott tárcsói őshonos szerbeket is, akik miatt a délre lévő földjeikre csak csoportosan merészkedtek ki. „Mü jobbadára mëg ës lënnénk ëgymás között, de azok a szőrösnyelvüek nem hagynak békin… A vérünköt ës mëginnák.”
A vojlovici erdő mellé kapott házhelyeik félholdasak voltak. Itt csak kicövekelték a placcokat: S në! Építs, ha tudsz. Míg páran egy fertály szántót kiirtottak a házhelyek mögött, hogy tavasszal valamicskét vetni tudjanak, a család erősebb fele építkezés céljából fát vágott a nagyerdőből: leginkább tölgyet, kőrist, cseretölgyet, mert belőlük csinálták a boronaházakat. A telepítési bizottság által verbuvált mesterféle bandák, akik értettek a gyors építkezéshez, segédkeztek nekik. A székelyek a házépítésekhez kapott összeget ínségükben leginkább felélték. Végezetül sokuknak csak egyszerű putrikra futotta.
Egymás hegyin-hátán volt az ínség és a szaporaság. Gyerekből annyi volt, mint a rosta lika, ahogy a mese mondja, még eggyel több. Olykor-olykor egyet átkértek/átkergettek a rokonságba, édestestvérhez, keresztszülőhöz, sógorhoz, komához, jó baráthoz.
Volt egy, aki mire az iskolába bekerült, már a nevelőszüleit vallotta anyjának, apjának! Hertelendyfalva első tanítója, Lenhardt Ferenc az első időkben félre is tehette a híres népismerő műveltségét. Eleinte sehogy sem tudott kiigazodni a székelyek között, a beíratásnál is napokig csak vakargatta az üstökét. A gyakran előforduló családnevek között ugyanis túl sok volt az ismétlődő vezetéknév. Csak Hertelenden volt: 27 Varga család, Biszak nevet viselő 18, Kerekes nevű 15, Győrfi nevű s Balog nevű 12, Nagy családból 11, Bíró nevű 10, Német s Kovács 9, Lőcsei 7, Kelemen 6, Székely 5, Gecő s Máté 4, Ömböli 4, Király 3 volt, s így tovább a ritkábban előforduló nevekig. Az ördög sem tudott volna kiigazodni a nagy névkavarodásban. Külön osztályok még nem voltak, kisebbek s nagyobbak egy kupacba kerültek, úgy hívták, alapozó. A tanító az első hetekben nem az ábécét tanította, csak próbálkozott rendet felállítani: megfigyelt, kérdezgetett, írogatott, jegyzetelt. Egyik alkalommal az egyik magabiztosnak tűnő legénykére mutatott:
– Hát téged hogy hívnak, fiam?
– Ömböli Vargáé Jóskának.
– Apád neve?
– Varga Rëbus Jóska!
Összevonta a szemöldökét a tanító:
– S hát anyádé?
– Győrfi Plëskó Véró!
A tanító tovább ráncolta a homlokát:
– S akkor hogy lett Ömböli a vezetékneved?
– Hát Ömböliékni lakok kicsi korom óta.
– De hogy lehet, hogy más a vezetékneved, nem anyádé, s nem apádé?
– Me’ a nevelőapámék kicsi koromba elörököltek: Győrfi Plëskóé Ömböli Jóskáék.
– Akkor most Ömböli, Varga vagy Győrfi legyen beírva?
– Nem tudom, me’ hamarost máshova mënjek këll. Me lëtt bubácska nevelőapáméknál. S aszonták, ott nekëm mast mán nem lësz málé…
– S akkor visszamész Varga édesapádhoz?
– Oda nem. Ott kilencen vagynak gyermëcskék. De aszonták, Biszak kërësztapámnál még lënne hejj. Odamënyëk kicsi supába, hol csak öten vagynak.
– Most akkor mit írjak be? Vargát, Ömbölit, Biszakot?
– Hát írjon bé Vargáé Ömböli Biszak Antal Jóskának…
– Na jó, de ha megint változás lesz, jövőre hogy kell beírjalak? Hogy ismerlek meg?
– Hát majd mondom mindég: Vargáé Ömböli Biszak Antal Jóska…
– Á, azt így nem lehet! Biztosan ti se tudjátok ezeket mind megjegyezni…
– Dehogynem, tanyittó bácsi. Muszáj mëgtanujjuk. Valahogy ki këll igazodjunk magunk közt.
Csak hogy a bonyodalmasan hosszú ragadványneveknek sehogy sem fértek bele a naplóba. Akkor a tanítónak mentő ötlete támadt: beírta megszámozva az összes Varga Jóskát. De aztán ezzel sem jutott sokra, mert a végén kiderült, csak Varga Jóskából lett vagy 6! Gondban volt most a tanító: hogy tudja majd felszólítani az azonos nevű diákokat? Akkor próbából elkiabálta:
– Varga Jóska, gyere csak ki a táblához!
Hárman-négyen is felugrottak egyszerre, s nyomultak ki: Varga Minya Jóska, Varga Bogos Jóska, Varga Durubec Jóska, Varga Cukk Jóskacska…
Nevetett akkor a tanító:
– Hát a többi hol van?
Vargáé Ömböli Biszak Antal Jóska volt a legbátrabb és a leghangosabb:
– Tanyittó úr, Kelemën Jóskát a nevelőapja nem engedi, me’ félti… Az istensegiccsi Biszak komájával ësszevesztek. Jóskára aszonta, hogy ëgy lelenc. Jóska erre úgy mëgharagudott, ellopta a nevelőapjától a régi kutyát, mi mán el vót törve, s aszt nekivágta Biszakék háza falának. Csakhogy az ablakévegët ës bétörte…
– Állj meg, Jóska, miket beszélsz? Miféle öreg kutya… s még hogy eltörött? S mit vágott Kelemen Jóskacska az ablakhoz?
– Hát mondom, a régi, törött kutyát… Tuggya, mit a kocsi kerekire tësznek, fékëzni hogy tuggyonak…
– Aha. S az a másik Varga Jóska?
– Győrfi Balog Jóska mëg beteg, láttam ës, mëgharapta egy nagy balán kutya! Egy igazi.
– Hát az meg mekkora lehetett, az a nagy balán kutya?
– Juj, az akkara vót! Még magánál ës nagyobb!
Majd egy esztendőbe telt, míg ez a Lenhardt Ferenc kitalálta, hogy kit hogyan jegyezzen be az iskola naplójába. De még aztán sem lett teljes a rend. Hogy is lehetett volna: a nyakas csángó székelyekkel, kik mindent másképpen csináltak otthon, Bukovinában, nehéz volt kiegyezni. De még a gyermekeikkel is.
