18.
DEMELE ÉS AZ ÁRVÍZ
„Idegënnek, jövevénnek
Nincs bëcsüje a szëgénnek…”
Hová is telepíthette volna akkoriban a bukovinai székelyeinket az egykori magyar kormány, ha nem az Al-Dunára? S az ördög még oda is utánuk lépett. De gyorsan rájött, hogy Bukovinában neki sokkal könnyebb dolga volt! Ott lustálkodhatott, lógathatta a lábát, s intézkedhetett szabadon: ment is minden, mint a karikacsapás! Itt meg, Pancsova és Orsova között félúton, bármit is eltervezett, az dugába dőlt. Nem ördögnek való vidék! – állapította meg, s máris indult volna vissza. De mégis, egy-két dologgal megpróbálkozott volna. Hogy ne legyen teljes kudarca: mert mit gondolnának róla az ő nyepóttyai…
Csakhogy nemigen volt ötlete, s egy ideig csak kószált, s darvadozott, mint a mécsvilág. Éjjel a saját tarisznyájában aludt! Mert annyira csípték a szúnyogok. Sok eső is esett, s amikor épp nem, hét ágra sütött a júniusi nap, s akkora volt a hőség, kibírhatatlan! A székelyek úgy mondták: ha nem gübbedëzünk, hát küppedëzünk!
Hogy mi fán terem pünkösd, arról fogalma sem volt az ördögnek. Azt a gyurgyovai székelyek tanították meg neki. Kik valami nagy egyházi ünnepre készültek. S okvetlen ünnepi misét akartak látni a falujukban!
– De hát hogy van ez? Tëmplomjik sincs, s mégës papocskát akarnak?
Azt remélte a szegény ördög, hogy itt az Al-Dunánál majd lelohad a vallásos buzgóságuk, s ne! Dühöngött, ugrált mérgében, majd megveszett: s egyszer csak beleesett a Dunába! De annyira, hogy a vizet is kinyomta a mederből! S rögtön árvizet csinált a környéken!
Azon a reggelen Gyurgyova felé gyalogolt egy frissen felszentelt papocska. A neve Demele Ferenc volt, s mi már azt is tudjuk, hogy ő lett később Székelykeve legelső plébánosa. Csakhogy ez időben Székelykeve még nem létezett. S hol volt még 1892, amikor a templomát is felavatták!
Elég az ahhoz, hogy a papocska, miközben kerülgette a nagy pocsolyákat, pelesényeket, egyre csak dúlt-fúlt magában. Az járt a fejében, hogyan lehetett volna elkerülni ezt a fizikai megpróbáltatást és lelki tortúrát. A járási hivatalba érkezett ugyanis egy kérelem a gyurgyovai székelyek részéről, hogy ők idén mindenáron pünkösdi misét szeretnének! De mikor még templomuk nincs! De már nem tudnak más templomába bemenni se, mert sem a tótok, sem a paltyánok, sem a svábok nem szívesen látták őket a templomukban. „Nem këllenek, neveletlen, gondozatlan, büdös csángók…”
A megyés püspök pedig őt, a frissen felszentelt tapasztalatlan papocskát jelölte ki erre a feladatra! De mi célja lenne a Jóistennek ővele? Nem tudta… Meg ebben a hőségben?
Ami a legjobban nyugtalanította mégis, hogy ezeknek a telepeseknek egészen más volt a nyelvezetük, olyan kemény szavakat használtak, miket nem értettek errefelé. Ezért is nehéz velük szót érteni. Olyan szamárságokat mondtak, mint: bogyán, gübü, berbécs, nyemota, csármál, gübbögtet, bukluk, pelesény, csubukol, osztováta, rápacil… s efféléket. Ha ő nem érti meg őket, megértik-e őt ezek a népek, amikor majd nekik prédikál?
És a baj nem járt egyedül: mert fuvarozták volna, de a szekér elakadt a tárcsói ingoványosban! S nem volt mit tenni, papunk gyalogszerrel folytatta az útját Gyurgyova felé. Mit székelyekkel kibővítve már egy ideje kezdtek Rádayfalvaként emlegetni, ez lett volna ugyanis az új, hivatalos neve. De már rögtön fel is láttak a környékbeli rácok, hogy kérdés nélkül csak úgy a nyakukra sózzák ezeket a jöttment magyarokat: pedig a régiekből is több van a kelleténél! (Kerülte is velük most a pap a találkozást: még csak az hiányzik, hogy őt is megkergessék, s elagyabugyálják!)
Gyurgyovának azonban nem a hangzatosabb névre volt szüksége! Inkább kellettek volna ide rendezett utcák, házak, templom, rendes iskola: s mind e köré egy jó erős töltésgyűrű, mint Máriaföldön, hogy a Duna vize ne áztassa el folyton a faluszéli putrikat!
Demele Ferenc plébános tehát nem érezhette különösebb kitüntetésnek a megbízását. Csak szedte a lábát szaporán, kerülgette a pocsolyákat, a sás- és nádrengeteget, s imádkozott, hogy a viszontagságok közepette is időben odaérjen. Tárcsótól Beresztócig olyan feketéllő szúnyogfelhőkön verekedte át magát, hogy ilyet még nem látott a világ! A nagy hőségben az agya pont olyanná vált, mint a csinálttej, azt hitte, hőgutát kap. Vizet nem hozott magával, mert volt a fuvarosszekéren csobolyó ivóvíz… Csakhogy most se szekér, se csobolyó, se ivóvíz! Csak pocsolya mindenfelé. Papunk megihatta volna a kulacsában tartogatott hűvös misebort: de nem merte. Inkább szomjúhozott, s feltűrte a reverendáját derékig, hogy ne koszolódjon… aztán még jobban nekiveselkedett az útnak, neki a bürkösnek, toronyiránt.
Hogy, hogy nem, utolért egy épp arrafelé igyekvő lőcslábú bőgatyás emberkét, kinek úgy megörvendett, hogy (ha fordítva is illett) ő előre köszöntötte!
– Adjon Isten, jóember!
A jóember megfordult: olyan berbécsképű volt, hogy a papocska is megriadt tőle. Még a szeme se állt jól, s mint valami idegen, nem „Fogadj Isten”-nel válaszolt, hanem „Jó napot”-tal. Mégis örült neki, s gyorsan leparolázott vele a plébános. Amaz bemutatkozott: Fénnya Gyurka a becsületes neve, Gyurgyován lakik, s a bukovinai Fogadjistenről származik!
S rögtön eltalálta, hogy hová igyekszik a pap.
– Gyurgyovára, misézni, plébános úr? De akkor ne arra mënnyën, me’ elég mély most a Ponyavic! Jöjjön csak inkább, átal a kishídon!
S tényleg, a semmiből, ott termett egy kishíd! Hogy nem látta az imént?
Majd kiverte a szemét, mégsem ismerte fel Fénnya Gyurkában az ördögöt! Amaz bizonyára megdelejezte, emez pedig követte… Ahogy léptek tovább, máris kedélyesen beszélgetni kezdtek. De egyelőre csak a plébános mondta a magáét: kibeszélt az mindent, holott érezte, hogy nem akarja…
S csak vigyorgott az ördög: Fëcsëgj csak, papocska! Mert körbejáratlak úgy, hogy a nádasban estéllessz, s a szunyogok mëgësznek! Nemcsak a gúnyádból, de még a vallásodból ës kivetkëzël, mire Gyurgyovát mëgtalálod!
– S hát ezek a gyurgyovaiak: ugyan miféle népek?
– Sokfélék, plébános úr! Igën sokfélék! S most rëjik tették a csángókot ës, vaj kétezëret: kötöszködő, hitvány, bërcsika népséget. Ajan öntörvényüek, mint asz öszvér, s ajan vastag a bőrik, mind a medveszalonna! A szunyogcsípést ës alig érzik!
Úgy viselkedett Fénnya Gyurka, mintha gyűlölné őket, s nem tetszett ez a papnak:
– Jóember, hogy beszélhet így a sajátjairól?
Gyurka magyarázott, de miközben káromolt, káromkodott is: na, ezen aztán egykettőre összevesztek! S még fenyegetőzött az ördög! Csakhogy a papot is kemény fából faragták, nekiugrott Fénnya Gyurkának, kinek hamar inába szállt a bátorsága: egyet kecskebukázott, s eltűnt, mint a kámfor!
Dörzsölte a szemét a papocska, s amikor egy kicsit jobban körültekint, hát mit lát? Gyurgyovát maga előtt! Fogadták is a népek a plébános urat kitörő örömmel! Szorongatták a kezét, borultak a nyakába, s úgy örültek neki, hogy szinte megfojtották!
Na, időben elkezdődhetett a szentmise is:
„Ti szegény lelkek, egyet se féljetek, mert eljött a Szentlélek, hogy megáldjon titeket.”
Ekkor ért oda lélekszakadva Varga György Andris, egy nyurga legényke, ki a Burkátoknál szolgált:
– Ne haraguggyon, plébános úr, hogy mëgzavarom a misét! De haggya mast a Szëntlelkët: jő a nagy áradás! Belétaposott mëgént az ördög a Dunába, s mán a Burkátok ës víz alá kerültek! Kinek kedves az élete, fusson északnak, az ëgyláncok felé! Fël, oda dombságra!
Kevepallos s Kubiny között félúton volt a dombság, gyalogosan úgy hat-nyolc kilométer. A tehetősebbek szekérre, kordéra, a szegényebbek talicskára kaptak, s futott, ki hogy tudott! Ki kellett azt bírni! Mögöttük nyomult alattomosan az áradás, melyet az ördög okozott. A víz nagy erőkkel döntögette fel a félig megépített sáncokat, elárasztotta a kubikgödröket, s felnyomta a szántót: egy szempillantás alatt tette tönkre a szépen szárba szökött búzát, kukoricát, mindent…
Demele plébános úr tehetetlenül nézett a menekülő hívek után, de aztán jobbnak látta ő is megint csak felkapni a reverendáját, és szaladt ő is arra a dombfélére, egy patkó alakú löszteraszra, mi biztonságot nyújthatott… Mások szerint nem úgy történt, mert a székelyek a plébánost nem hagyták magára! Szekérderékra kapatták, s nem kérdezték, vitték magukkal! Amikor a dombságra felértek, s kifújták magukat, ő is ott szorongatt az elcsigázott, sáros, koszos, megint nincstelenné vált menekült között. Számba vették, hányan vannak, s valaki hangosan szólt:
– Istennek hála… nem veszëtt oda sënki!!
Erre megkönnyebbültek, ő is. Ekkor megfogadta magában Demele Ferenc plébános, hogy ő most már kitart ezen csángó székelyek mellett. S másnap már azon töprengett, hogy milyen szép dolog lenne ezen a helyen felépíteni egy igazi templomos falut: a maga választotta népnek, Székelykevét!
