Tanácstalanul topogtam az egészségügyi intézmény megfelelő részlegében, és nem tudtam eldönteni, hová kérjem az elkészült laboratóriumi leletet. Tudom, hogy a helyben elfogadott, általános megnevezés szerint „saltert” kellene mondanom, de sehogy se állt rá a szám erre. Mondjam azt, hogy „recepció”, ahogy újabban az anyaországban nevezik ezt a részleget? Kérdés, hogy magyarázkodás nélkül érthető-e, mit akarok. Annál is inkább, mert én bizony még Magyarországon is csak újabban hallom recepciónak nevezni az egészségügyi intézményeknek ezt a részét, melyet régebben felvételi irodának, portának, információs pultnak vagy egyszerűen csak információnak, illetve több más hasonló néven neveztek. Recepció régen leginkább csak a hotelekben volt, ma már, mint tapasztalhatjuk, sokkal általánosabb a szó használata.
Bevallom, végül is teljesen helytelenül „saltert” mondtam, amiért is nyelvi szempontból fekete pontot ítéltem meg magamnak, de mivel igen fontos volt, hogy ne legyen félreértés, és minél előbb megkapjam a kért eredményt, ezért döntöttem így. Nem is volt semmi fennakadás. Ennek az esetnek az apropóján azonban elgondolkozhatunk azon, hogy olykor a szükség ráviheti a nyelvhasználót arra, hogy ne a helyes, hanem az elfogadott, közismert, de helytelen szót használja. Vajon mentség lehet ez? Vélhetőleg nem, de sajnos néha minden következetességünk ellenére belekeveredhetünk egy ilyen helyzetbe.
Az anyaországi gyakorlatban csak újabban találkozhatunk egészségház megnevezéssel is, mely azonban errefelé teljesen általános, sőt valószínűen ez a hivatalos elnevezés. Az anyaországban orvosi rendelő, szakorvosi rendelő, sőt nagyon régen SZTK volt a neve az ilyen intézményeknek. Az okmány pedig, amellyel régebben errefelé jelentkezni kellett az orvosnál, a betegkönyv nevet viselte (más variációban egészségügyi könyv volt a neve), az anyaországban viszont ugyanez a tajkártya. Örülök, hogy a betegkönyv kiment a divatból (ez a szó számomra valahogy mindig rosszul hangzott), mivel megszűnt az okmány, melyet így hívtak, és egy ún. egészségügyi kártya váltotta fel.
Egy kis fogalomzavart érzek az újonnan bevezetett háziorvos szó jelentésével kapcsolatban is. Gyerekkoromban volt háziorvosunk, egy idős doktor bácsi, aki bármikor megjelent, ha hívtuk, és bármikor fogadott is minket, ha a szükség úgy hozta. Most inkább választott orvosról beszélhetnénk, hiszen előzetesen időpontot kell kérni, olykor sorszámot, s ez egészen más helyzet, mint amire a háziorvos szó alapján asszociálnék…
Nos, tételezzük fel, hogy egészségi állapotunk aggodalomra ad okot, s ilyenkor haladéktalanul be kell vonulnunk a kórház megfelelő részlegébe. Hogyan is nevezzük ezt a részleget vagy osztályt? Attól függ, hogy az anyaországban vagy itt kerülünk be ide. A neve lehet intenzív osztály, megfigyelő, vagy ahogy nemrég hallottam: „sokkszoba”. Ez a sokkszoba kissé bizarr annak, aki még nem hallotta, mert nem tud elvonatkoztatni attól a képzettől: itt vajon sokkolják az amúgy is gyenge egészségi állapotban levő beteget? Miloš Forman Száll a kakukk fészkére c. híres filmje jutott eszembe a világhírű színésszel, Jack Nicholsonnal, aki döbbenetes drámai erővel jelenítette meg az akkori drasztikus gyógymódnak, az elektrosokknak kiszolgáltatott pszichiátriai beteget. Természetesen ez alkalommal nem erről van szó. Azokat a betegeket helyezik ide, akiknek az állapota egész napos megfigyelést igényel, és megfelelő egészségügyi berendezések és központi kijelzők segítségével ezt percről percre követni tudják. A sokkszoba megnevezés azonban annak, aki először hallja, bizony elég rémisztő.
De talán tudnék ennél morbidabb, bizarrabb, a vajdasági nyelvhasználatban meghonosodott gyógyászati eljárást is említeni. Ez pedig az általánosan csak „akasztásnak” nevezett gyógymód. Nos, nem a szó szoros értelmében értelmezendő radikális eljárásra gondolok, mely valóban egyszer s mindenkorra véget vet minden problémának, hanem arra a mozgásszervi betegségek esetén alkalmazott gyógyászati módszerre, melynek az a lényege, hogy az összecsúszott nyakcsigolyákat úgy próbálják tehermentesíteni, hogy a parafagyűrűkkel (újabban más anyaggal) körbefogott nyakú pácienst vízfürdőbe engedik. A magyar köznyelvben meghonosodott szóhasználat szerint ezt súlyfürdőnek nevezik, ami azért – valljuk be – nagyságrendekkel jobban hangzó megnevezés, mint az akasztás. Nemcsak nyaknál, de más érintett résznél, pl. karoknál is felfüggeszthetik a beteget, aki így lóg a gyógyvizes medencébe. Sőt, a jobb hatásfok elérése érdekében derékra vagy bokára súlyokat is aggathatnak, hogy az ülőmunkától vagy sérv miatt összecsúszott porckorongok visszakerüljenek eredeti helyzetükbe. Aki látott már ilyet, négy-öt pácienst bizonyos acél függesztőalkalmatosságon lógni a vízbe egymás mellett, az meggyőződhetett arról, hogy a látvány tényleg leginkább akasztáshoz hasonlít.
Ezek után már csak egy kétértelmű megfogalmazást említenék az egészségügy témaköréből. Nemrég arról tudósítottak a híradókban, hogy egy pszichiátriai osztályon sajnálatos módon meghalt egy „ágyhoz kötött” beteg. Az „ágyhoz kötött” kifejezés értelmezhető úgy is, hogy az illető olyan beteg volt, hogy nem hagyhatta el az ágyat, de úgy is, hogy a szó szoros értelmében oda volt kötözve az ágyához. Vajon melyik eset fordult most elő?
Nem véletlen, hogy számos variáció alakult ki bizonyos egészségügyi eljárások megnevezésére, hiszen sokszor kényszerülünk igénybe venni ezek segítségét. Mi ez alkalommal csak néhányat említettünk meg, de a legszerencsésebb, ha ezek közül egyikkel sem kerülünk közelebbi kapcsolatba.
