Egy héttel ezelőtt az Almási-nagybara (másképpen Jegricska, Egreske) partja hatalmas ecetfáinak árnyékában megbúvó Hevér-tanyán az idén is megkezdte munkáját a Temerini Alkotóműhely és Képzőművészeti Tábor (TAKT) nyári találkozója, immár a harminckilencedik. Valójában azonban a TAKT ennél idősebb: a temerini fiatal képzőművészek több más vajdasági társuk meghívásával 1976-ban szervezték meg az első, többnapos nyári művésztalálkozót, nem utolsósorban azért, hogy az addigra már kifulladó hasonló muzslyai kezdeményezés helyére lépjenek.
A temeriniek csapata (Németh Mátyás, Kurczinák Ferenc, Nagy Imre, Papp Ferenc, Jánosi László, Berki Ágoston és Zsiga, azaz Gyuráki Gáspár) 1973-ban alakította meg a Képzőművészeti Kört, párhuzamosan a kezdő tollforgatókat és a helyi néphagyományok iránt érdeklődőket tömörítő Irodalmi Körrel. Mindkét egyesület a második világháború után államosított és rendkívül elhanyagolt volt kántorházban kapott egy-egy, ideálisnak semmiképpen sem mondható, kis helyiséget. Az átjárás a két csoport között folyamatos volt, így már 1974-ben létrejött az egyesülés, Művelődési Kör néven, az ambiciózus szervező, Hevér János vezetésével. A Kör azonban, hasonlóan más egyletekhez, nem rendelkezett teljes szabadsággal, a „főhatalmat” a községi Népegyetem gyakorolta, ami egyben azt is jelentette, hogy az ő zsebükben volt a kassza kulcsa. Igazgatójuk, idősb Bálint Lajos voltaképpen lojálisan viszonyult a Kör munkájához – ő maga a helyi kommunista hierarchiában jelentős szerepet nem játszott, de ifjúkori partizánmúltja folytán egyfajta érinthetetlenséget élvezett. A hivatalos adminisztrációt és a pénzügyeket a Népegyetem tisztviselői intézték, a művészeti kísérletezésekbe, belső vitákba ritkán szóltak bele, de figyelő tekintetüket mindig magunkon éreztük. Hevér többször panaszkodott, hogy a Szlovéniából hozzá írt leveleimet rendszeresen felbontják. De a Kört, mint később kiderült, beépített munkatársával folyamatosan megfigyelte az állambiztonsági szolgálat. Amikor lelepleződött, így védekezett: „Jobb, ha én írok jelentést rólatok, mintha azt egy »boszánac« tenné.” Bizonyítékom ugyan nincs, de élek a gyanúperrel: 1974-ben rejtélyes betörés történt, melynek során fontos írott dokumentumok, fényképek és magnószalagok, többek között kezdeti folklorisztikai gyűjtőmunkánk hangfelvételei tűntek el… Egy bizalmas pártelnöki referátum, mely évtizedekkel később került elő, a Művelődési Körben a magyar nacionalizmus jelenlétét vélte felfedezni, de nyílt retorziók nem értek bennünket, kivéve talán kettőt. A partizán veteránok, azaz a Harcosszövetség kezdeményezésére, a tartományban hatalmát akkor már biztosnak érző Major Nándor beleegyezésével, csendben, botrány nélkül leszedették Varga Somogyi Tibor szociofotóit, károsnak, az épp akkor üldözöttnek tekintett ún. fekete hullámhoz tartozónak minősítve a műveket. A másik Hevér János titokzatos ismeretlenek általi megveretése volt a temerini piactéren. Ő maga ezt egyértelműen az állambiztonsági szervek akciójának tartotta, amit számára közvetve az is bizonyított, hogy a rendőrség nem indított vizsgálatot az ügyben. Mindezt azért tartom fontosnak elmondani, hogy ne merüljön homályba, s a mai olvasó, mindenekelőtt a fiatalok, valamennyire megértsék a hetvenes-nyolcvanas évek ellentmondásait.
KIENGEDNI A GŐZT A KAZÁNBÓL
A hatvanas évek végének társadalmi erjedését, beleértve az egyetemisták és általában a fiatal nemzedékek elégedetlenségét, Tito országos politikai, s ha kellett, rendőrségi és büntetőeljárási akciókkal számolta fel. A hetvenes évek közepére a hatalom számára az is nyilvánvalóvá vált, hogy a felhalmozódott gőzt valamiképpen ki kell engedni a kazánból: az üldözések, tiltások és betiltások ehhez önmagában nem elegendők. Ekkor indult az az országos méretű akció – vizsgálatával jelenkorkutató történészeink egyáltalán nem foglalkoztak –, amely az amatőr művészeti mozgalmak társadalmasítását, lényegében konszolidálását, a rendszer tűrőképességéhez való igazítását tűzte ki céljául. E rejtőzködő politikai háttér ismerete is, azt hiszem, szükséges (volna) ahhoz, hogy megértsük a hetvenes évek amatőr ifjúsági (képzőművészeti) mozgalmainak fellángolását, beleértve mind a muzslai, mind a temerini próbálkozásokat, sőt az ezt megelőző, fiatal művészek sokaságát mozgósító találkozókat és kiállításokat Szabadkán, Zentán és másutt. Ennek a „kirajzó, kirajzolódó életerőnek”, mely bizonyos értelemben a TAKT előtörténete, hat évvel ezelőtt alapos krónikáját írta meg Tari István a Kilátóban, jól kiegészítve Péter László TAKT-monográfiáját (2008) és Szombathy Bálintnak vagy e sorok írójának a tárgykörben írt cikkeit, tanulmányait.
Péter László rendkívül fontos monográfiája a kezdetektől 2008-ig vázolja fel a TAKT fejlődéstörténetét. Publikálása óta eddigi lappangó és kallódó dokumentumok sokasága került elő, mindenekelőtt Hevér János örököseinek jóvoltából. Hevér, aki mellesleg tipikusan úgynevezett nehéz ember volt, s aki szeszélyei, majd később öregkori rigolyái folytán gyakran került (sokszor szükségtelen) konfliktusba másokkal, pontosan tudatában volt a vállalkozás, melyben kulcsszerepet játszott, rendkívüli jelentőségével, ezért hivatalnoki precizitással szinte mindent dokumentált, a TAKT-tal kapcsolatos tervektől, jegyzőkönyvektől egészen a sajtóvisszhangokig. A TAKT-tal kapcsolatos levelezése terjedelmében impozáns, Ádám István rendezte az anyagot, de tényleges feldolgozása az elkövetkező évek feladata lesz, ha akad hozzá elszánt és szakavatott kutató.
VÁLTOZÓ JÁTÉKSZABÁLYOK
Nem mondok újat, ha megállapítom, Hevér János makacssága, kitartása nélkül a TAKT viszonylag rövid időn belül megszűnt volna létezni, hiszen egy idő után minden ellene szólt, különösen, miután a Népegyetem mint háttérintézmény a politikai változások következtében megszűnt. A polgárok egyesületévé átalakult mozgalom tovább folytatta működését, immár új játékszabályok között. A pályázatírás, a pénzügyek precíz, bürokratikus intézése nem kimondottan Hevér Jánosnak való feladatnak bizonyult. Sokszor szó szerint koldulnia kellett a támogatási pénzekért, ez nemegyszer a megalkuvás kockázatával is járt, de Hevér végül valahogy mindig kivágta magát. Mindig akadtak, akik mellé álltak, miközben új és új nemzedékek röpültek ki a TAKT szárnyai alól, közülük többen külföldön is ismert alkotókká cseperedve. A volt Jugoszlávia területén kirobbant háborúk a TAKT-mozgalomnak sem kedveztek. A sajtóban meghirdetett ambiciózus tervek hol a pénzhiány, hol a résztvevők alacsony száma miatt maradtak papíron, vagy váltak csonkává. Közben meghalt Ács József is, a TAKT spiritus rectora, több tábor ötletgazdája, Hevér baráti tanácsadója. De ezekben az években halt meg Rácz László, Slavko Matković és Harkai Imre, aki Ács halála után az egyik biztos pontnak tűnt, és sokat segített.
A NATO-bombázások idején a Hevér-tanyán is megszűnt a tábori élet, a részvevők inkább csak rövid időre érkezett látogatók voltak. A következő évben, a szerbiai politikai félfordulatot követően a helyi politikai események is új reményekkel kecsegtettek: először (és lehet, hogy utoljára) jött létre magyar többségű községi végrehajtó hatalom, köztük a Művelődési Kör két egykori tagjával (Guszton András és Gódor Rudolf), én magam pedig alpolgármester lettem. Ezen a nyáron szerveztük meg a 25. TAKT-ot, mely minden korábbinál tovább, egy hónapig tartott, több mint nyolcvan részvevővel. Többek között Térey János, Szálinger Balázs, Haklik Norbert voltak a vendégeink, a művészeti vezetők pedig Sinkovits Ede, Menasági Péter, Bukta Norbert és a fiatal Utcai Dávid. Sajnos nemcsak a tömegesség és a jó programok miatt vált emlékezetessé a negyedszázados jubileum, de a TAKT gerincét képező tehetséges fiatal képzőművészek és Hevér súlyos konfliktusa miatt is, amely formálisan ugyan a minőség kérdése körül zajlott (véget kell-e vetni az „amatőrködésnek”, vagy sem), de személyes sérelmek is tarkították. A csoport, művészeti vezetőjével az élen, a következő évben máshol próbált szerencsét, többen a későbbiek során visszatértek. Ekkor már Hevér nagyon rossz bőrben volt, állandóan köhögött, láncdohányos volt, de szenvedélyétől nem tudott szabadulni. A fiatalokkal történt szakítás is nagyon megviselte, a következő évben mégis meghirdette a képzőművészeti tábort – pénzügyi támogatással, de majdnem teljes visszhang nélkül. Három hónap múlva rövid, súlyos szenvedés után halt meg Temerinben, a gyepsori ház hátsó részében, abban a szobában, ahol boldogult ifjúkorunkban 1970–71-ben az első illegális irodalmi rendezvényeket, politikai vitákat és kiállításokat szerveztük.
ÚJ NEMZEDÉK A LÁTHATÁRON
A következő évben (2002) a Pesten élő Csikós Tibort kértem fel, hogy vállalja el a művészeti vezetést. Majdnem a semmiből kellett újraindítani a tábort, a legfiatalabbakhoz fordultunk hát, helyi és kishegyesi közép-, sőt általános iskolások alkották a tábor zömét. A szervezésben Magyar István, a TAKT új elnöke járt az élen, Csikós festészeti alapismereteket, Móricz Károly csontfaragást és spanyolozást, Matuska Ferenc agyagozást, korongozást oktatott. A részt vevő fiatalok közül azóta néhányan tanult képzőművészekké váltak, s a későbbi TAKT-táborokban és kiállításokon is viszontláttuk őket. A következő évben a TAKT és a Pázmány Péter Diákklub közösen szervezett tábort, szervezői és vezetői Utcai Dávid, Magyar Attila történész- és Losoncz Márk filozófiahallgató voltak. A TAKT tagsága ekkor már a 2002-ben megvásárolt tájház restaurálásával és portájának rendezésével volt elfoglalva, ugyanakkor a képzőművészeti munka állandósítása érdekében egy műtermet is béreltünk Temerin belterületén. A Hevér-tanyán a képzőművészeti tevékenység három évig megszűnt, ez idő alatt rendeződött a Hevér-hagyaték és a tanya tulajdonjogának a sorsa, és 2008-ban Péter László és Utcai Dávid vezetésével újraindult a művészeti élet. Új nemzedék jelentkezett: Faragó Orsolya, Francia Imre, Tallós Zsuzsa, Bene Katarina, Dodony Anikó, Varga Valentin és mások. Valamennyien ismert szereplői a vajdasági képzőművészeti életnek, és visszajáró vendégei, nemegyszer művészeti vezetői a Jegricska-parti nyári táborozásoknak.
…A TAKT-ot egykönnyen nem lehet legyőzni.
