22.
Szakadások (Szakadósok)
Székelykeve igazi nagy faluvá lett, lélekszámban is hamar erősödött, hiszen 1889-ben a harmadik hullámmal még újabb kivándorlók érkeztek Bukovinából: legfőképp Hadikfalváról (Dorneşti) és Istensegítsről, azaz Cibényből (románul: Ţibeni). Ezeket a később jött telepeseket úgy csábították át Bukovinából a letelepedett rokonok, hogy maguk is elhitték, itt jobb sorsuk lesz, s beszámolóleveleikkel elhintették otthon maradt rokonaikban is a hitet:
„Kedves báttyám, Finnya Gyurka! Jőjjetëk tü es ki Bukovinából, me’ hej van, s itt úgyës jobb sorsotok lëszën. Tü azt hiszitëk még, ha az oláh bojárok mán karácsonkor béhozzák asz előlegët a faluba, jobb sorsot szánnak nektëk? Pediglen ësmént csak béëtetnek, s ujabb adósságokba kevernek tüktököt! Előre lepëngetik nektëk asz húsz, harminc, nëgyven forintokot… mit aláíratnak, de ës asztán fütyülnek rëja, hogy mi lësz veletëk… Me’ mire tavasszal munkába álltok, tü mán fël ës éltétek aszon pénzëkët! A csalággyaitok otthon egész évën át cibrét ësznek! Húst nem ës látnak, csak ëkkis halat, mit a Szucsáva ad. De leginkább tërëbuzán, mamaligán, csihánylevesën, pityókán s capujhagymán tartitok őköt. Vajëgy gyümölcs a fán, ha nem terëmne, éhën ës pusztulnának… S ősszel, mikor hazatértëk, a kicsi gyermëcskéitek alig ës üsmernek fël tüktököt, idegënyëknek nëznek, s szökdösnek előlletëk, mind a vadmalackák! Gyertëk hát, Gyurka báttyám, át tü ës, az Isten szerelmire, ’szen mëgünnepëltük mán Szentistvánt ës, s minnyá-minnyá vége a jóidőnek… Mü béfogadunk a családodval tavaszig… s jövőre épitkëzzhettëk, a széjjekën még van hej jócskán. Mü segitünk rajtatok, hol s hogy tudunk, s akkar a Jóisten ës mëgsegit minnyájunkot…”
S aztán volt még, aki útra kelt. Beszéltek butaságokat az emberek, ugratták őket, s hogy a késlekedők csupán azért jöttek a többiek után, mert otthon már nemigen tudtak kivel beszélgetni. Ez persze nem volt igaz, mert:„Jutott ës, maradt ës!” – Bukovinában ekkor maradt még vagy 5-6000 székely.
S akkor volt, hogy Székelig el se jutott minden család. Némelyek ugyanis már félúton, a korábban Déva környékén leálltak, leragadtak, s megtelepedtek Csernakeresztúron, Sztrigyszentgyörgyön, de még Lugoson is volt még hely a telepesek számára. Ők nem is jöttek le az Al-Dunáig, legfeljebb néha rokoni látogatásokat tettek meg, hol s hogy lehetett. Na, ezekkel is sokszor évelődtek: „Hát tü jës mëjen lusták vótatok, s csak úgy mëgragattatok féluton? Így sose tanultok mëg úszni!” S levitték őket a Szakadóra is, hogy lássanak csudát…
Annyit megtudni a régi lejegyzésekből, hogy akik akkor legutóbb érkeztek, azokat kevés kivétellel már Székelykevére irányították, s zömük a Széjjekre szorult, a szegénysorra. Ott telepedtek meg: a Tükör utcában, a Pacsirtán, azaz a Fődesgödör környékén… S őket már alig érintette a földosztás. Hiszen a Nagy György kormánybiztost felváltó Grommon Dezső a Telepítési Hivatal által akkorra már mindet kiosztotta: az összes birtokába került magyar kincstári uradalmi földeket, a vallásalapítványi földeket, az öt és tíz évre bérelhető consortiumi földeket az Aljban, Plosicz alatt/felé. De akkor már a Beresztóc irányába húzódó, legértékesebb 500 hold parti földet is, amely terület szintén magyar uradalmi kincstári földekként volt bejegyezve a kataszterbe. De újra kiparcellázta a Telepítési Hivatal a gyurgyovai kevésbé értékes réti földek nagy részét is. A Bélablatától a Fertályokig, azaz a Hétfertályos részekig, a Badrik partjától a réti földekig, s félkaréjban a Ponyovictól a parti részekig. S holott ezek a friss szántók Gyurgyovánál termettek volna a legjobban, itt a vetést sűrűn el is vitte az ár… Csupa vesződés volt, néha úgy megugrott rajtuk a gaz, hogy kínszenvedés volt a megművelésük. Kockázatos volt arrafelé gazdálkodni. Azt mesélték mégis a régiek, hogy akkoriban a visszahúzódó Duna kárpótlásul mégis rengeteg halat adott nekik ajándékba. Mik az árral úszkáltak ki a földekre, de ott rekedtek a semlyékekben, kubikgödrökben, a rengeteg tócsákban. S ha a termést tönkretette a belvíz s az áradás, nem volt mit enni. Ekkor kapát, vasvillát, szalmatépőt fogtak, lementek az Aljba, vagy odébb a Nyomásra, ki a Rétre, s a sekélyesben halra vadásztak! Úgy lapátolták össze a rengeteg halfélét, hogy csuda… az ügyesek vittek a közeli piacokra is, s lett valamennyi pénzük… Na, Isten fizesse! De sokan megunták akkoriban a temérdek halételt…
A Szakadó-tóra lemenni szinte divattá vált, ha szikkadtabb volt a nyár, elszekereztek odáig, lovat fürdetni, s megpihenni az izzadságos munkától. Idővel fontos lett a székelykeveiek életében. Olyannyira, hogy a faluból jó néhány család visszapártolt a régi Gyurgyova s a Szakadó-tó közelébe. S mert épülni kezdett a magasított töltésrendszer, inkább kialakítottak a környékén egy tanyarendszert.
Amikor a második világháború után a győztes kommunista hatalom be akarta tiltani a magyarok Szent István-napi ünnepét, a Szakadó híres és fontos hely lett. Pártutasításra megtiltották, hogy Szent Istvánt hivatalosan ünnepeljék: s még hogy a faluban táncot is rendezzenek. De a bercsikai székelyiekkel nem tudnak mit kezdeni, azok ünnepelni s mulatozni akarnak. Tehát törvényt szegtek!
Na, ne félj! Következő évben a kubinyi pártszervezet emberei kitalálták, hogy mi legyen a mulatozás ellenszere… Szent István-nap előtt szépen összeszedték, s elszállították a faluból az összes falubeli zenészt! Volt három vagy négy banda akkoriban, s mindet. Bevitték őket a kubinyi kaszárnyába, azt mondták, hogy népvédelmi katonai gyakorlatra! Nagy csalódás volt ez főként a fiataloknak. A templomban az ünnepi misén csak bámészkodtak s darvadoztak, mert gyorsan híre ment, hogy a kubinyi kaszárnyában fogva tartják a zenészeket. S a kedvüket is szegték, nevetgélek rajtuk, ott tartották őket étlen-szomjan, hogy aszongya: „Na, most ünnepeljetek, ha tudtok!” S csak hajnaltájt engedték őket haza, gyalogszerrel.
De azok se voltak restek: „Na jól van, akkor félkalap!” Iparkodtak hazafelé, de közben már kitalálták, hogyan kárpótolják a falu fiataljait! Kora reggel dobszóval hirdették ki, hogy aki ünnepelni s egy táncmulatságon részt venni akar, az vonuljon le pereputtyostul a Szakadóra, mert ott egész napos ünnepséget rendeznek! Aki csak élt és mozgott, szekérre kívánkozott. Csak az elaggottak s a falucsőszök maradtak otthon, a portákat őrizni!
Hát, olyan örömteli mulatozást tán még nem látott a világ! Még a szúnyogok is mind szétrebbentek. Végül a kommunisták is rájöttek, hogy ezeknek parancsolni nem nagyon lehet: s talán felesleges is, a székeliek mindenképpen megünneplik Szent Istvánt.
De nem egy, hanem két napig ünneplik! S ezen jó szokásukon máig nem akarnak változtatni. Az Szakadó-tó azóta elmocsarasodott, s már alkalmatlan hely lett az ünneplésre. De a Kárpát-medence összes magyar települése közül egyedül csak az al-dunai Székelykevén ünneplik két napon át az államalapítást és államalapító I. István királyunk ünnepét. Isten fizesse nekik!
*A Tanya 1890 után már vagy 36 családdal fejlődőképesnek bizonyult, s egészen a hetvenes évek közepéig kisiskolája is működött, melyben akkor fiatal, életerős, optimista s a gyaloglást is jól bíró székeli tanítók tanítottak önzetlenül: Kovács Antal, Krnicean Stevan, Szunyog István, Magda János…
