1.
Közelítések
A székeli templom kiürült padsorában ülök, és faragott-festett szentjeinek körében, a feszes, szabatos, rendeltetésszerű szoborpozitúrákban gyönyörködök, s a művészkezekkel kötelező jellemként megformált áldásosztó, hosszasan kitartott, kifinomult kézmozdulatokra figyelek. A festett és faragott szentek nem egy időben lakták be a templomot. A szobrok még Bécsből vándoroltak ide a 19. század legvégén, de a félkörös dongaboltozati íveken szereplő kazettásan elrendezett mennyezeti festmények már igazi amatőr kezek munkái, ez utóbbiak nem épp a magasművészetet hozták, inkább mesterüknek naiv és autodidakta világképét. De azért minőség és szelíd, szerethető stílus. A főoltárra sugárzó két üvegablak viszont pompás mestermű, az egyiken Szent István, a másikon Szent László… Később visszatérünk rájuk, de most még mindenütt csak a kitartott szép mozdulatvariánsokat figyeljük. Ünnepélyesek: tiltó, intő, óvó, áldásra tárt szelíd-lágy kéztartások… Nagyításban az összekulcsolt vagy a ledermedő: megállapodott mozdulataikat mégis a könnyedség uralja, a légiessé formált s jól faragott kézfejeken derengve játszadozik az üvegablakon beszüremlő, színre váltó fény.
Időről időre beülök tehát, s élvezem a mindenség csendjét, ahol hajlékony, lendületes vonalak adják ki a szimmetria szabályosságát, s ahol a falazati elemek rendre a homlokzattagoló párkányokkal párbajoznak, miközben megtörik a beszüremlő fényt, mely így megkettőződik: s ívelik, csúsztatott mozgásukkal biztosítják a dinamika érzetét. Nagy élmény gyermekként megbújni e kicsiny keresztény univerzum hosszhajós kuckójában, s közben valamely százéves berendezésének az apró titkait fürkészni. Elemezgetni formáit/figuráit, díszítéseit, bútordarabjait, faragott-festett szentjeink mély redőzetű, barokk ívű ruházatát, szobrainak kitartó, merev tekintetét s a kézmozdulatokat…
Külön-külön üdvözölni lehet a Jézus szíve mellékoltár ünneplőbe öltöztetett feltámadott napkirályát. Vagy a remek festményt keretező díszes fafaragásos főoltár jobbján ékeskedő (számomra a firenzei Uffiziben posztoló Botticelli ünnepélyes, a föld felett lépegető Tavaszát felidéző) kecses, igéző orcájú Szent Szűzét. Míg oltárunk bal oldalán az itt nem túl korosnak tűnő Szent Józsefét, karján a kisdeddel. Odébb szemrevételezhetem a Hold sarlóján álló koronás Szűz Máriát, a világ s országunk védelmező királynéját is, ki jobb kezében imára késztető rózsafüzért nyújt felénk, míg másik karjával a kisded Jézust öleli.
Sztereotip meglepetések
A szobrok statikusabbak és szerényebbek/jelentéktelenebbek a monarchista (neo)barokk kor magasművészetének mozgalmas, légiesen domborodó, sok esetben túlburjánzó monumentális figuráinál, de közvetlenek, szépek és szerethetők. E szerény, de míves alkotásoknál a folyómintás aranyozással vagy ezüstös mintázatokkal díszített ruhaerdők nem röpködnek a légben, inkább lesimultak, idomulnak, tapadnak a testekhez. Templomunk szobrai tájékoztató/leíró jellegűek, valamiféle sokszor megismételt klasszikus receptúra szerint készültek: sztereotipek. Az ábrázolt szentek jellemét és lelkiállapotát roppant odafigyeléssel, precizitással és szerény/kifinomult módon közvetíti a már nyilván tucatnyi hasonló szobrot kifaragó gyakorlott mester…
Kedvencem mégis a legkisebb, kevésbé míves és kevésbé jelentős, felöltöztetve is rejtőző kerámiaputtóként ható angyalszerű, koronás Kisjézus-szobrocska. Az ártatlanság szobrocskája. Érte szinte rajongok, hiszen ő gyermekkorunk kis szentlelke, vigasztaló, derűsen huncut arcú kisangyala. A templom rangos rejtőző alakja, a gyóntatószék fülkéje fölött ékeskedik kis fülke-lakában, ládikájában. Tőle gyermekként tartottunk, habár megbocsátó kézmozdulatával, a feltartott két ujjal egyszerre kiengesztel, sőt meg is áldja a bűnbánókat. Anno a megzabolázott szégyenérzetünket táplálta, de felügyelte is. Jó és rossz ministránsokként jól/rosszul számon tartott gyermekek voltunk. Botka József plébános úrnak elég gyakran kellett beszámolnunk az „olykor iszonyatos állapotban lévő, fejletlen, tántorgó, ingatag” rossz lelkiismeretünkről. Misék előtt illett meggyónnunk, feltárnunk azokat a vállalt s válogatott apró garázdaságokat, amelyeket ilyen-olyan bűntudattal szinte minden gyermek elkövet. S ami kellemetlen volt, hogy gyónásaink révén „mindez” a Kisjézus tudomására jutott. Mert gyónásunkkor Őneki, az ártatlan, tiszta szívű kisdednek is be kellett számolnunk minden apró-cseprő baklövésünkről, vélt vagy valós csínytevésünkről.
Csiszolmányos miniverzum
Világi szemmel nézve szerény, de Istennek tetsző Székelykeve Szent István-temploma. Majd százharminc éve, 1892-ben építették készre e patinás hajlékot, s az év novemberében nevezték ki első lelkészét is Demele Ferenc személyében. A telepesek népének annak előtte Gyurgyován volt egy templomnak felhúzott fatornyos tákolmányuk, mely olyannyira szerény lehetett, hogy tán egere sem volt, s díszítettsége a szezonális mezei virágterméstől függött leginkább. Azt azonban elvitte a dunai ár. A székelykevei templomot azért építették meg nagy vágyakozással, mert akkoriban a telepesek igencsak lelkiismeretes templomjárók voltak. Ez volt a legerősebb vágyuk, és egyben vigaszuk is abban az embertelen miliőben, amelybe a talajtalanok vagy kitaszítottak sorsát megélték a nincstelenség korában. Ezért szerették annyira, s felavatása után azonnal be is népesült Istennek e hajléka. Három-négy éven át nem egyszerre, a harangtól az orgonáig. Különféle fontos ékekkel, képekkel, főoltárral, két hatalmas gyertyafényű csillárral, mellékoltárokkal és szobrokkal (utóbb vitrázsokkal és mennyezetfestményekkel) gazdagodott, hogy a sereglő híveket elkápráztassa, és reményteljes útmutatásokat adjon nekik. Ebben az egyhajós templomban visszamenőleg három-négy nemzedék térdelte/koptatta fakóra a majd százéves patinás, csillagmintás kőpadlózatot, melyet sajnos utána modern padlófűtésesre cseréltek. A csodás barokkos, ácsolt faragásokkal díszített szerkezetes bútorzatot tartósabbra készítették, mint a padlózatot. A szószéket a múlt század hetvenes éveiben távolították el, s oka valószínűleg az volt, hogy a mise szertartásrendjét megváltoztatták, emiatt a papokat valaminő okból leparancsolták a szónoki magaslatról, lebontották kis kagylófülkéjét, szép hangvetőkoronás emelvényét is.
A bécsi iskola legszerényebb remekei kitűnő manufaktúrafaragványok, melyek a 19. század végén sokfelé a templomépítések virágzó új korszakában keletkezett mindenféle templomi ékek voltak. A kecses pózba merevedett szentek talán uniformizáltak, de szépek és megnyerőek, oly meghitten álldogálnak tetszetős szentesített pózokba merevedetten. Szembetűnő, igen kifejező szép kézmozdulat-variánsaik teszik meggyőzőbbé szerepüket. E kézmozdulatok bizonyára sokszor ismételt, rutinos faragások profi részelemei. De ezzel sem lettek profánná, és valószínűleg az őket faragó mesterek, iparosok és tehetséges inasok életük során sok százat faragtak meg, egy-egy szent kezeit sokszor együltükben is. Mégis eredetiek, kecsesek, vékony, kifinomult lantpengetős ujjakkal. E beszélő kéztartások ünnepélyesek: áldásra mért idomok. Légiesek, szelídek és megállapodottak. Az üvegablakon beszüremlő, színre váltó derengés játékszerei.
