A fényképezés mint éltető erő

A magyarkanizsai Szent István-nap és Újkenyér-ünnep idejére időzítette a kubikosokról, vályogvetőkről és falverőkről összegyűjtött képeinek kiállításmegnyitóját a város egyik közismert építészmérnöke, aki hobbiként már idestova húsz éve fényképezőgépével járja a várost. Azóta csak a fényképezőgépek cserélődtek korszerűbbre, egyvalami azonban nem változott: az életfilozófiája, amelyet a tízévnyi ismeretségünk alatt megismerhettem. A „kislány, emlékszel-e, hogy én ezt már évekkel ezelőtt mondtam neked?” az a mondat, amely miatt még jobban figyelek rá, hisz tapasztalatából és bölcsességéből, na meg a megélt évtizedekből sok mindent átlát már az első pillanatban, amit mi, forrófejűek még elképzelhetetlennek tartunk. Néha türelmetlenül toporgunk, aztán később megértjük, figyelni kell, hallgatni és becsülni azokat, akik köztünk járnak. Kimért nyugalom és vissza-visszatérő motívumok jellemzik a képeit, amelyeket útközben vagy épp célzottan elkattint.

• A városképek közül a kémények visszatérő motívumok. Miért?

– Csodálkozom, hogy felfigyeltél rá. Amióta az emberiség süt-főz, azóta a kémény kérdése az ember történetében benne van, és maga a kémény mint építészeti elem sokaknak egyszerű dolognak tűnik. Pedig nem az. Ugyanúgy, ahogy a cipész megnézi az ember lábát, a nőcsábász a nő alakját, én ugyanúgy felfigyelek a kéményekre. Hogy miért? Mert a kéményépítésnek van egy külön technikája, amit kevés építész ismer és tart be. Valamikor itt Magyarkanizsán a vajdasági magyar építészek tartottak éveken át találkozót az Ifjúsági Otthonban, amit Tóth Vilmos és Valkay Zoltán szervezett.

Az utolsón Vili kézzel rajzolt kéménytípusokat mutatott be, amiket ő annak alapján készített, amit az egész Kárpát-medencei barangolása alatt látott. Abból is látszik, hogy sokan úgy alakították ki, mint valami díszt. Itt is, ha végigmész a városon, láthatod, hogy az egyik se egyforma, magában mutatós, de nem jó.

• Nem funkcionális?

– Nem. Valamikor voltak a nyitott kémények, a konyhából szabadon áramlott a füst, a jurtát ha megnézed, a teteje nyitott, a füst fönn távozhatott.

• Erről jut eszembe az a mondás, amelyet édesapám olyan gyakran szajkózott, még ha nem is ment gyakran a templomba. Az otthon elmondott ima füstje kiszáll a kéményen.

– Sok bosszúságot is elő tud idézni a mai lakástulajdonosoknak a rosszul megépített kémény. Ezért fontos az, hogy kis logikával, fifikával a későbbiek folyamán azok a szakemberek, akik kicsit is foglalkoztak a légáramlás kérdésével, kidolgozták a kéményfej elkészítésének alapszabályát. Eszerint úgy kell szolgálni, hogy a szél mozgásának az erejével meg tudják növelni a kémény huzatát negyven százalékkal, csak annak olyan alakot kell adni, ami a légáramlatot úgy irányítja. A szélkakast is biztos láttad már a kémények tetején, amiről a szólás is ered, de az is azt a célt szolgálja, hogy ez a koncepció életre kelhessen.

Ide kívánkozik egy anekdota is. A kőművesmester tudod-e, hogy tolt ki a munkaadójával? Nem azért, mert kevés pálinkát kaptak, vagy nem kaptak, de az egy másik mese, hanem akik állandóan toszogatták a kőművest, pórul jártak. Ő hozott egy elhasznált kalapot, a kalap karimájánál fogva beleépítették a kéménybe, de a tetejét négybe bevágták. Amikor a kéményseprő kikuglizza, a kugli átmegy rajta, de amikor begyújtanak, a huzat nem tud áthatolni rajta. Nem tudták az okát a rosszul működő kéménynek. Mit lehetett tenni? Véső, kalapács a kézbe, meg kellett keresni, hogy hol van a dugulás. Nagyon fontos épületi szerkezet ez, amit a fényképezőgépemmel sem tudok soha elkerülni, így van meg bennem a kettősség, ami kiegészíti egymást: a mérnök fejjel gondolkodó fényképkészítő.

• Egy adott pillanatban a mostot ragadja meg, nem a beállítottra törekszik. Miért?

– Nem mondhatom, hogy ez mindig így van, mert adódnak olyan körülmények, amikor szükséges a beállítás, de valahogy mindig igyekszem, hogy olyan képet készítsek, amiben nem a beállítás dominál, hanem valódi pillanatképet tár elénk. Olyat, ami az ember viselkedését, temperamentumát, pillanatnyi hangulatát is tükrözi, ez számomra természetesebb és szerethetőbb. Szoktak velem viccelni, hogy majd jövök, és csinálok egy spontán képet. Vannak események, díjkiosztások, ahol kikerülhetetlen a beállítottság, de nagyon sok spontán képem van. Egyik emlékezetes egy gyerekpárról készített, ami az Új Kanizsai Újság címlapján landolt.

• Miért érzi fontosnak, hogy minden eseményen jelen legyen, mindent dokumentáljon? Tetemes mennyiségű kép gyűlhetett össze az évtizedek alatt.

– A képállományom 2001-től 500 ezerre tehető, amit a lányomra fogok hagyni, ha Éva elvállalja, aki majd közkinccsé teheti.

• Egész történet rajzolódik ki az évtizedek alatt, ha jól érzem és látom. Szándékosság volt-e benne?

– Nem is kicsi. Vannak események, mint a Gazdag Ág, amin a kezdettől ott vagyok, az írótábor is, azokból ha mazsolázunk, sok már nem köztünk járó arcot is felfedezhetünk. A képekről visszaköszönve emlékük örök marad, tevékenységüket nem feledi az utókor sem ezáltal.

• Mit nyújt a fényképezés?

– Jelen korszakában az életemnek a megnyugvást jelenti. Szórakozást, kikapcsolódást és reményt is, hogy ezzel meg tudom örökíteni az itteni létünket az utókor számára. Talán valamikor egyszer valakik felfigyelnek a képekre, és azáltal kordokumentációként kirajzolódó látképet kaphatnak a magyarság délvidéki megmaradásáért vívott harcáról. A fényképezés egy megismételhetetlen pillanat megörökítése, ami soha nem tér vissza, ezért is olyan fontos számomra.

• Mint a megnyesett fa, kizöldül – ahogy az aracsi pusztatemplom harangján is olvasható.

– Nekem fontos. Nagyon. Érzelmi töltetű, nem azért, mert benne voltam abban a csoportban, akik azért dolgoztunk, hogy ez a harang elkészüljön, hanem hogy nyoma maradjon, hogy ott voltak emberek, mert egymagam senki vagyok, de voltak, akik azon dolgoztak, hogy a pusztatemplom a délvidéki magyarság Ópusztaszere legyen, és ahogy rá is írtuk, a megnyesett fa kizöldül.

• Milyen volt a visszhangja a 120 kiállított képnek, és milyen lendületet adott további tervei kivitelezéséhez?

– Bele kell olvasni a megjegyzések könyvébe, mind pozitív. Egy hét alatt nagyjából ötszázan látták a kiállítást. Épp ma két asszony jött megnézni, egyikük martonosi, aki magával hozta a Nišben élő nővérét, hogy visszapillantsanak gyerekkoruk meghatározó momentumára, a vályogvetésre. Megható pillanat volt, ami lelki megelégedést adott, hogy jó témát választottam. Terveim már nem lehetnek hosszú távon, de dolgozom, töretlenül, ez éltet!