3.
Mottó:
Minden megvan. S valahol megvolt, már korábban is. Ami tehát meglett, régen is megvolt már. Ami pedig most van, az talán mindörökké tart.
Minden megvan
Hogy ténylegesen így van-e, bár minden a szemünk előtt zajlik, soha nem fogjuk megtudni. Ám ezt már a „jó császár”, Marcus Aurelius (i. sz. 121–180) is tudni vélte. A sejtelmes jelen az átélések pillanatfelvételeiből áll össze, és az érzéki széljegyzeteléseknek ismétlődő sorozata. Ez bizonyítja, hogy az örök művészet a találékony átélőkészség, a mindenségfelfogás és a hangulatváltós élményvilág jó szolgája. Így a mindenünk, a mindenségélményünk is. A tudott és a tudattalan peremvidékén tobzódó, burjánzó izgalmas élményeink összegzése. Sok esetben az élményiség alapanyaga, a vizuális felépítmények hosszú sora. Életünk függőséges terméke/mellékterméke. Azaz jelenünk, múltunk és jövőnk, élményvilágunk sója, sava és borsa.
Nevezzük a történelem ábrázolóművészetét szomatikus esztétikának, azaz az öntudatlan elménkbe kitörölhetetlenül beleégő és az anyagában visszájára fordított, kifelé sugárzott (monu)mentális panorámaképnek. A történelem szövetét átvérző látványosságnak, képfolyamnak. Foltosodásoknak, de nem feltétlenül feltépett sebeknek, csupán fényáteresztő és/vagy árnyéknyelő élményvonulatoknak. Vagy élesre húzott, vagy homályosra idomított áttűnések, ábrák, izgága panoptikumalakzatok míves sorozatainak. Határozottan körvonalazott vagy sejtelmes módon ábrázolt figurák fontosnak tűnő karikírozott mondandóinak. Glédába rakott korképek, kórképek: múltba vesző jelenünk, valahai észlelt valóságunk és valóságtudatunk rács-vázas, szelvényes keresztmetszeteinek. Tökéletlen zenei hallások és rajzi jegyzetelések vége-láthatatlanságának, számunkra talmi és mégis értékes felépítmények vonulatának, hamvas vagy gyűrődő, foltpecsétes szövetek változatainak. Meggyőző erejű hangulati próbálkozásoknak: sötét fák árnyék-lombozatának, kísértetiesen nyugodt házhelyek emlékének és igen, valós lélekdombok, -lankák alkonyi káprázatának az elérhetetlen horizont előtt. És még sok mindennek, ami a szóvirágokat termelő embernek az eszébe juthat: ki kapzsi módon folyton a mindenséget akarja felnyalábolni, az érinthetetlent megkaparintani, s magához ölelni.
Kontúr
Úgy hisszük, a végtelenségig szövögetett elmélkedések áradata mossa tisztára az összes kreatív ember által teremtett „találmányokat”. A képzelőerőnk magasztos pillanataiban ugyanis a világ újrateremtésének igénye, szándéka is körvonalazódik. Holott minden megvan, s ami meglett – az már volt. A „pogány” görög istenek régebbi megfogalmazásokban bizonyára korábban is éltek már. Csakhogy a történelem kitüntetett időszakainak legvégén lassacskán átváltoztak, mert a folyton a földbe döngölt s feltápászkodó emberiség reményeiben újrafogalmazta őket. És mert az „eredeti” létállapotuk előtt, korábban másképpen (másként) voltak összerakva. Ennek részleges bizonyítottsága is van: amikor az ógörög magaskultúra romba dőlni látszott, az istenei megrendültek, mégsem tűntek el, csak elbújtak. Krisztus születése előtt 89-ben a görög városállamokat egyenként a kardjára tűző, művelt lelkületű római hadvezér, Sulla tette a görögöket Róma szolgáivá. A mindent magának akaró éhes behemót Birodalom találékony kaméleonlogikával élt, azonosulni látszott a kultúrájukkal, és hamar a saját szakállára formálta, s neveztette át a meghódítottjait.
Igaz, esetenként a visszájára sült el a dolog. De maradjunk csak abban, hogy az Olümposz csúcsát meglovagló görög Dodekatheon (tizenkettő) istenei kényszeredett mosollyal az arcukon ideiglenesen (?) búcsút intettek a Parnasszusuknak. Behódoltak, hogy néhány évtized elteltével erővel összegyúrt görög–római istenekké váljanak. Zeusz helyett új köntösben Jupiter uralkodott, Poszeidón helyett Neptunus, Aphrodité helyett Vénusz, Árész helyett Mars. Mi kellett hát a megmaradásukhoz? Idomulás, gerinchajlító átváltozási készség. Tudjuk, az anyag sem vész el, csak átalakul. És az eszme sem vész el. De még az istenségek sem.
Újjászületések a dekadencia leple alatt
Micsoda pálfordulások, majd kétezer évvel ezelőtt! Hatalmas, mindent elsöprő hódítások és egy Birodalom hihetetlenül erős integrálóképessége… A zenit és a nadír meghódítása. Utána stagnálás, hosszú agonizálás, végül gyors(uló) szellemi hanyatlás, zaklatottá váló, erkölcsbontó társadalmi élet és mindhiába lábadozni akarás. Legvégül beteges állapotok és ellehetetlenülés. Az Aranykor beköszönte áldozatokkal járt. A „jó császár”, Marcus Aurelius idején még úgy tűnt, hogy idilli a hangulat, rend, jólét és lantpengető harmónia van mindenütt. Alig két-három évszázad elteltével mégis zűrzavar, társadalmi meghasonlottság, kínos válság uralkodott el a mindent irányító Rómában. A kegyetlen keresztényüldözések után, az élveteg vérengzésektől megcsömörlötten, a rómaiak félni s meakulpázni kezdtek. A hanyatlás korszakát élték meg. Végül megengedték a megállíthatatlanul terjedő ókeresztény szeretetvallás elterjedését is. Sőt, i. sz. 380-ban Nagy Theodosius „Cunctos Populos” kezdetű kibocsátott uralkodói rendeletével államvallássá tette a kereszténységet. Tíz évre rá a pogány vallásgyakorlást is betiltotta, friss vizet öntött a már kilyukadt korsóba. Csakhogy ekkorra már a Birodalom is kettészakadt. Vandálok, sok ideig a punok, majd a vizigótok, a hunok és más környékbeli népességek zaklatták, támadták, s emiatt katonáskodásra kényszerült a dolgozó férfilakosság legjava. Így legyengült és kettészakadt a recsegő-ropogó eresztékeitől terhes hatalmas Római Birodalom. A már gúzsba kötött, titáni erejüket vesztett félvér-istenek pedig érvényüket vesztették. Ha a kereszténység idő(köz)ben meg nem izmosodik… az örök Rómának annyi lett volna.
Elbujdosás
Az egykor jól szabályozott, törvényszerű működések sémája, az ügyesen idomított, integráló jellegű és gyakorlatias kulturális rendszerük nem pusztult el, hanem mégis inkább átterjedt, áttapadt az utókorra. A hagyományozás és az öröklés jelentőségét mutatja, hogy semmi sem pusztult el teljesen. Az istenek most is csupán elszöktek: hogy hová, hát fel az égbe… A felfedezett bolygók képében, a julianusi évkör hónapneveiben rejteztek el, zodiákusjegyekben, csillagképekben bujdosnak ma is. A titánokat mindig az emberek árulták el, s azok kényszeredetten mindenkor valamiféle „örökösök” bőrébe bújtak. A szelídségével hódító, győzedelmeskedő egyistenhit miatt pedig minden hatalmukat hátrahagyták, visszaléptek, de úgy tűnik, hogy soha nem enyésznek el teljesen. Valahol mindig megjelennek, akárha egy újfajta, apostoli identitással felruházva, vagy egy teljesen új eszme rendszerébe beágyazódva. Az ember teremtő képzelete: beilleszt, beépít, egyesít…
A kezdetek vége
A keresztény művészet túlfűtött angyalai: Caravaggio és Bernini, mellettük a legtalálékonyabb és legszórakoztatóbb barokk művész Rubens. A „hamis gyöngy” harmóniáját jellemzően nem csak az új erőre kapott egyház hatalmával akarta kifejezni. A katolikus keresztény témák, a bibliai jelenetek fantasztikus elburjánzása mellett a gyarmatosítások révén mesés vagyonhoz jutott nyugat-európai arisztokrácia is szemet kápráztató pompára törekedett. Ezért is hódolt a reneszánsz idején mentegetett s most felmelegített régi mitológiai témáknak. Ez jól jövedelmező, tetszetős hóbort lett: újszerű, dinamikus, divatos és mégis kissé dekadens. Rubens a bibliai témák megrázó erővel való megfestése mellett kettősséget mutatott: alkalmasint legalább másfél száz nagyívű mitologikus témájú festménnyel kápráztatta el dúsgazdag mecénásait. Hathatós segítségükkel a barokk festészet csak úgy roskadozott a mitológiai tárgyú művek túlkínálatától.
Legvégül, az 1600-as évek elején flamand festőmesterünk mégis olyan témába botlott bele, amellyel véget vetett az ókori istenségek ünneplésének. Egy kései barokk festményén mozgalmas jelenetben Héliosz napisten fiának, a pórul járt Phaetonnak kerékszaggató, eget megrengető bukását mutatta be. S ezzel az egy művével majdhogynem fel is áldozta őket a modernizáció oltárán. Képletesen szólva, a barokk kor már szórakoztató cirkuszi produkcióként mutogatta a régi istenségeket, de most már az elenyészésüket vetítette előre. Nem ígért nekik öröklétet: de úgy tűnik, felelős volt a végső pusztulásukért.
3.
Mottó:Minden megvan. S valahol megvolt, már korábban is. Ami tehát meglett, régen is megvolt már. Ami pedig most van, az talán mindörökké tart.@kc = Minden megvanHogy ténylegesen így van-e, bár minden a szemünk előtt zajlik, soha nem fogjuk megtudni. Ám ezt már a „jó császár”, Marcus Aurelius (i. sz. 121–180) is tudni vélte. A sejtelmes jelen az átélések pillanatfelvételeiből áll össze, és az érzéki széljegyzeteléseknek ismétlődő sorozata. Ez bizonyítja, hogy az örök művészet a találékony átélőkészség, a mindenségfelfogás és a hangulatváltós élményvilág jó szolgája. Így a mindenünk, a mindenségélményünk is. A tudott és a tudattalan peremvidékén tobzódó, burjánzó izgalmas élményeink összegzése. Sok esetben az élményiség alapanyaga, a vizuális felépítmények hosszú sora. Életünk függőséges terméke/mellékterméke. Azaz jelenünk, múltunk és jövőnk, élményvilágunk sója, sava és borsa.Nevezzük a történelem ábrázolóművészetét szomatikus esztétikának, azaz az öntudatlan elménkbe kitörölhetetlenül beleégő és az anyagában visszájára fordított, kifelé sugárzott (monu)mentális panorámaképnek. A történelem szövetét átvérző látványosságnak, képfolyamnak. Foltosodásoknak, de nem feltétlenül feltépett sebeknek, csupán fényáteresztő és/vagy árnyéknyelő élményvonulatoknak. Vagy élesre húzott, vagy homályosra idomított áttűnések, ábrák, izgága panoptikumalakzatok míves sorozatainak. Határozottan körvonalazott vagy sejtelmes módon ábrázolt figurák fontosnak tűnő karikírozott mondandóinak. Glédába rakott korképek, kórképek: múltba vesző jelenünk, valahai észlelt valóságunk és valóságtudatunk rács-vázas, szelvényes keresztmetszeteinek. Tökéletlen zenei hallások és rajzi jegyzetelések vége-láthatatlanságának, számunkra talmi és mégis értékes felépítmények vonulatának, hamvas vagy gyűrődő, foltpecsétes szövetek változatainak. Meggyőző erejű hangulati próbálkozásoknak: sötét fák árnyék-lombozatának, kísértetiesen nyugodt házhelyek emlékének és igen, valós lélekdombok, -lankák alkonyi káprázatának az elérhetetlen horizont előtt. És még sok mindennek, ami a szóvirágokat termelő embernek az eszébe juthat: ki kapzsi módon folyton a mindenséget akarja felnyalábolni, az érinthetetlent megkaparintani, s magához ölelni.@kc = KontúrÚgy hisszük, a végtelenségig szövögetett elmélkedések áradata mossa tisztára az összes kreatív ember által teremtett „találmányokat”. A képzelőerőnk magasztos pillanataiban ugyanis a világ újrateremtésének igénye, szándéka is körvonalazódik. Holott minden megvan, s ami meglett – az már volt. A „pogány” görög istenek régebbi megfogalmazásokban bizonyára korábban is éltek már. Csakhogy a történelem kitüntetett időszakainak legvégén lassacskán átváltoztak, mert a folyton a földbe döngölt s feltápászkodó emberiség reményeiben újrafogalmazta őket. És mert az „eredeti” létállapotuk előtt, korábban másképpen (másként) voltak összerakva. Ennek részleges bizonyítottsága is van: amikor az ógörög magaskultúra romba dőlni látszott, az istenei megrendültek, mégsem tűntek el, csak elbújtak. Krisztus születése előtt 89-ben a görög városállamokat egyenként a kardjára tűző, művelt lelkületű római hadvezér, Sulla tette a görögöket Róma szolgáivá. A mindent magának akaró éhes behemót Birodalom találékony kaméleonlogikával élt, azonosulni látszott a kultúrájukkal, és hamar a saját szakállára formálta, s neveztette át a meghódítottjait. Igaz, esetenként a visszájára sült el a dolog. De maradjunk csak abban, hogy az Olümposz csúcsát meglovagló görög Dodekatheon (tizenkettő) istenei kényszeredett mosollyal az arcukon ideiglenesen (?) búcsút intettek a Parnasszusuknak. Behódoltak, hogy néhány évtized elteltével erővel összegyúrt görög–római istenekké váljanak. Zeusz helyett új köntösben Jupiter uralkodott, Poszeidón helyett Neptunus, Aphrodité helyett Vénusz, Árész helyett Mars. Mi kellett hát a megmaradásukhoz? Idomulás, gerinchajlító átváltozási készség. Tudjuk, az anyag sem vész el, csak átalakul. És az eszme sem vész el. De még az istenségek sem.@kc = Újjászületések a dekadencia leple alattMicsoda pálfordulások, majd kétezer évvel ezelőtt! Hatalmas, mindent elsöprő hódítások és egy Birodalom hihetetlenül erős integrálóképessége… A zenit és a nadír meghódítása. Utána stagnálás, hosszú agonizálás, végül gyors(uló) szellemi hanyatlás, zaklatottá váló, erkölcsbontó társadalmi élet és mindhiába lábadozni akarás. Legvégül beteges állapotok és ellehetetlenülés. Az Aranykor beköszönte áldozatokkal járt. A „jó császár”, Marcus Aurelius idején még úgy tűnt, hogy idilli a hangulat, rend, jólét és lantpengető harmónia van mindenütt. Alig két-három évszázad elteltével mégis zűrzavar, társadalmi meghasonlottság, kínos válság uralkodott el a mindent irányító Rómában. A kegyetlen keresztényüldözések után, az élveteg vérengzésektől megcsömörlötten, a rómaiak félni s meakulpázni kezdtek. A hanyatlás korszakát élték meg. Végül megengedték a megállíthatatlanul terjedő ókeresztény szeretetvallás elterjedését is. Sőt, i. sz. 380-ban Nagy Theodosius „Cunctos Populos” kezdetű kibocsátott uralkodói rendeletével államvallássá tette a kereszténységet. Tíz évre rá a pogány vallásgyakorlást is betiltotta, friss vizet öntött a már kilyukadt korsóba. Csakhogy ekkorra már a Birodalom is kettészakadt. Vandálok, sok ideig a punok, majd a vizigótok, a hunok és más környékbeli népességek zaklatták, támadták, s emiatt katonáskodásra kényszerült a dolgozó férfilakosság legjava. Így legyengült és kettészakadt a recsegő-ropogó eresztékeitől terhes hatalmas Római Birodalom. A már gúzsba kötött, titáni erejüket vesztett félvér-istenek pedig érvényüket vesztették. Ha a kereszténység idő(köz)ben meg nem izmosodik… az örök Rómának annyi lett volna.@kc = ElbujdosásAz egykor jól szabályozott, törvényszerű működések sémája, az ügyesen idomított, integráló jellegű és gyakorlatias kulturális rendszerük nem pusztult el, hanem mégis inkább átterjedt, áttapadt az utókorra. A hagyományozás és az öröklés jelentőségét mutatja, hogy semmi sem pusztult el teljesen. Az istenek most is csupán elszöktek: hogy hová, hát fel az égbe… A felfedezett bolygók képében, a julianusi évkör hónapneveiben rejteztek el, zodiákusjegyekben, csillagképekben bujdosnak ma is. A titánokat mindig az emberek árulták el, s azok kényszeredetten mindenkor valamiféle „örökösök” bőrébe bújtak. A szelídségével hódító, győzedelmeskedő egyistenhit miatt pedig minden hatalmukat hátrahagyták, visszaléptek, de úgy tűnik, hogy soha nem enyésznek el teljesen. Valahol mindig megjelennek, akárha egy újfajta, apostoli identitással felruházva, vagy egy teljesen új eszme rendszerébe beágyazódva. Az ember teremtő képzelete: beilleszt, beépít, egyesít…@kc = A kezdetek végeA keresztény művészet túlfűtött angyalai: Caravaggio és Bernini, mellettük a legtalálékonyabb és legszórakoztatóbb barokk művész Rubens. A „hamis gyöngy” harmóniáját jellemzően nem csak az új erőre kapott egyház hatalmával akarta kifejezni. A katolikus keresztény témák, a bibliai jelenetek fantasztikus elburjánzása mellett a gyarmatosítások révén mesés vagyonhoz jutott nyugat-európai arisztokrácia is szemet kápráztató pompára törekedett. Ezért is hódolt a reneszánsz idején mentegetett s most felmelegített régi mitológiai témáknak. Ez jól jövedelmező, tetszetős hóbort lett: újszerű, dinamikus, divatos és mégis kissé dekadens. Rubens a bibliai témák megrázó erővel való megfestése mellett kettősséget mutatott: alkalmasint legalább másfél száz nagyívű mitologikus témájú festménnyel kápráztatta el dúsgazdag mecénásait. Hathatós segítségükkel a barokk festészet csak úgy roskadozott a mitológiai tárgyú művek túlkínálatától. Legvégül, az 1600-as évek elején flamand festőmesterünk mégis olyan témába botlott bele, amellyel véget vetett az ókori istenségek ünneplésének. Egy kései barokk festményén mozgalmas jelenetben Héliosz napisten fiának, a pórul járt Phaetonnak kerékszaggató, eget megrengető bukását mutatta be. S ezzel az egy művével majdhogynem fel is áldozta őket a modernizáció oltárán. Képletesen szólva, a barokk kor már szórakoztató cirkuszi produkcióként mutogatta a régi istenségeket, de most már az elenyészésüket vetítette előre. Nem ígért nekik öröklétet: de úgy tűnik, felelős volt a végső pusztulásukért.
