4.
Mottó:
E világ nem az én világom,
csupán a testem kényszere… (Pilinszky János)
Tabernákulum
Hogy miközben épülünk, pusztulunk-e? Igen. Okunk van azt hinni, hogy miközben a mindenség váltóhatásainak vagyunk kitéve, mi is nagy hatással vagyunk az élet minőségi alakulására, fejlődésre és romlásra egyaránt.
Úgy tűnik, hogy az egyenletesség hiányzik mindkettőből. Hogy a természetben és a társadalomban egyaránt a legtöbb dinamikus rendszer nem is „lineárisan” viselkedik. Hóbortos egyenetlenségei vannak: s mindeközben mégis minden – (el)ismert vagy ismeretlen elveknek megfelelően – bizonyos örök érvényű, áthághatatlan törvények, szabályok szerint működik. Ha például az emberi tevékenykedés csak kis részben befolyásolja világunk alakulását, akkor a kis (szekvenciális) elmozdulások hosszú sorozata alatt észlelhetően még nem történik semmi a rendszer dinamikájával. A szabályszerűen működő rendszer így fokozatosan tovább terhelhető: egy jó ideig anélkül, hogy az alapvető tulajdonságai megváltoznának. Ám egyszer csak mégis elér egy áttörési ponthoz, ahol minden hirtelen egy más, evolutív logikával bíró dinamikus viselkedésbe billen át. Ekkor viszont a jellemzői is alapvetően megváltoz(hat)nak.
Ha ugyanis a ténykedési kényszerünk következtében működő rendszer hirtelen megzavarodik, ugrásszerű növekedés, virulás, vagy a pusztulás vált(oz)ásai következnek be. Lehetséges-e, hogy minden így működik? Mert akkor az elfogyásunk olyan kiszámíthatatlan, akárcsak a mostanság agyonhangoztatott, képzelt vagy valós klímaváltozás, vagy a (tervezett/tervezhető vagy épp tervszerűtlen?) népességpolitika… Így válnak rendre valóra a jól/rosszul működtetett társadalmak gazdasági bukfencei, s jönnek-mennek a folytonos társadalmi elégedetlenkedések, a vérre menő tüntetések és egyéb kíméletlen rebelliók vagy szenvedések… a mindenkori (szükségszerű vagy felesleges és ártó) forradalmak politikus dinamikájaként. Mindenben nem lehetünk százszázalékosan biztosak, és mégis… A világ köröttünk egyre csak változik. Egymást oltják s táplálják az előcsalt törvényszerűségei. Pandóra szelencéjeként nyílik-zárul, következésképp ritkán fokozatosak, sűrűbben, robbanásszerűen következnek be a nagy léptékű vál(toz)ásokat eredményező, szeszélyes váltásai.
Szentségház
Elgondolnunk is nehéz: vajon az anyag titok-komplexitása hozza meg az emberi tudatot, vagy az is külön: teremtve van? Mert ha az előbbi igaz, akkor a lélek ugyanolyan üre(ge)s, mint az anyag: csupán feltölthető. Azt mondják ugyanis, hogy az anyag nagyrészt csak üresség. Ha ez igaz, akkor az ember az anyaghoz való ragaszkodásának köszönhetően csak a nagy semmibe, a (saját?) ürességébe zuhanhat vissza. S ahogy teremtetett, ugyanúgy eltűnik, felszívódik a mindenségben. Az isteni végtelenség megélése mellett, vagy: helyett? Fontos kérdés, mert az ember a végtelenre vágyik. Létezésének lényege: a megélhető, elfogadó vagy elutasító istenkapcsolat lehet. Amely mégis, minden esetben, a lélek templomában, a testünkben s az érzületek útján, ám a cselekvő test aktivitásának köszönhetően jön létre. És működik többé-kevésbé hatékonyan. Élő tabernákulum vagyunk mi is: sok esetben a művészetek hathatós közreműködésével…
Türelemjáték
A külső és belső történések következtében, a modern kor atomizált kulturális tébolyának értékkupacaiban, jól észlelhetően, az emberi törekvések vertikalitása érvényesül leginkább. Valamiféle teljesítményrendszer-igény, melynek során a rejtett törvényszerűségek megértése lehet a mindenkori feladatunk. Ám ez igény a gyakori emberi engedetlenségekkel párosul, ezért ingatag. Mostanság a rebellió és a(z érték)tagadás a fő fegyver(ünk), melynek viselése során a teremtett élet szentsége, miként a hit(ünk) is: megkérdőjeleződhet. A képzeletvilágunkban mára az apostolok s az összes szentek pőrén, védtelenül bolyonganak, kallódnak: míg mi az általunk erőltetett vakvágányos modernizációs folyamatokkal foglaljuk le magunkat, a teremtett természetes állapotaink végtelenségbe nyúló tisztuló folyamatokká válnak. De míg mi felszabadultságunkban fesztelenül pogánykodunk, az elbizakodott, globalizálódó világ számára szinte feleslegessé válunk...
Állandóan problémákat is akarunk megoldani. Gyűjtögetjük s felhalmozzuk őket, torlaszokat állítunk, miközben ősi törvényszerűségeket kérdőjelezünk meg. Az elöregedő világ minden gondjához-bajához igazodni vágyunk, s képzeltünkben minden egy rakoncátlan nagy gubanc. Amikor felismerjük, végső ellehetetlenülésünk révén végül mégis visszakanyarodik a hit kérdéséhez. A hiányzó biztonságérzet mégis erre sarkall bennünket. Így időről időre sajogni kezd bennünk az erősen hanyagolt, kétezer éve megtörtént döbbenetes emberi színjáték. Ekkor ismét, sokadszorra kalandozunk vissza a kereszténység emlőjén felcseperedett szentekhez.(Mennyire voltak vagy lettek ők mégis: a sajátjaink?)
A teremtő erőről
A templomfestészet megmutatja mindég: a művészi tartásnak hites ereje is van. Az alkotó és a műélvező ember egyaránt birtokolhatja a hit érzetét, általa sarkallja a kiteljesedéshez való ragaszkodást, újrafogalmazza a teljességhez való jogot és követelést.
Tudjuk, hogy a művész emberi tartásának és a művészi kéznek finomra mért, teremtő ereje van. Leszámítva a Teremtő erejét, az alkotó ember kezének motívumánál így erősebbet el sem tudunk elképzelni. Legyen az árnyalt, finom, érzékeny, vagy gigászi, göcsörtös, robusztus. Visszatarthatatlan erőt sugároz. A világi jeladás egyetlen univerzális eszköze: a titánok önálló jelképiséggel bíró ítészi keze. E múlhatatlan világban a teremtő szándék: a létünk értelmének bizonyossága. Sallangokat nem tűr, az örökkévalóságot igényli, összeszedettségét jelző valóságtömb. A tudat derengő jelenléte, mely jelentéktelennek tűnő jelzésekből táplálkozik. Apró elemekből áll össze az értéktelent az értékessel vegyítő teljesség. Mi itt most a világ nyitott tenyeréről, kézfejéről, a Teremtő ujjbegyéről szemrevételezzük a történéseket. Emberi mivoltunkat, szellemi, lelki állapotainkat általa tudjuk igazítani, némiképp alakítgatni, s a józan belátásunk, meglátásaink szerint befolyásolni. Kotnyeleskedéseinkkel idomítgatjuk, remélve, hogy nekünk szolgál majd, s talán jobb lesz ezáltal. Vagyis, „tökéletesebb”.
Mert hitünk szerint az emberi jelenlét teheti tökéletesebbé a világot. Hiszen észrevétlen maradna nélkülünk. Ám ez az, amit nem tudhatunk meg, amíg úton, utazásban vagyunk…
