23.
Valaha sokat lehetett hallani róluk, a temeskubini Kevevára lap gyakran tudósított a székelytelepek életéről. Legfőképpen a legközelebbi Székelykeve állapotáról, jeles hétköznapjairól, a falubeliek kacifántos történeteiről. Fellapozván megtudjuk belőle azt, hogy Székelykeve egy évszázada még gyarapodó telepes község volt. A nagy háburu előtti években már csaknem 4600 lakossal büszkélkedett. És azt is, hogy a gyermekek akkoriban még Isten áldásával születtek, így a falu lélekszáma évente vagy kétszáz fővel emelkedett. A székely közösség minden anyagi baj ellenére felfelé kapaszkodott a lűtőn…
Felfordult ma a világ, manapság félik a gyermekáldást, fontosabbnak tartják az anyagiakat. Azt hiszik, a nehéz élet tönkretesz. De akkoriban még nemigen törődtek a szőrszálhasogató, modern szamárságokkal. Az újság is megírta az akkori megélhetés igen szerény körülményeit:
„Nincs ezeknek… határőrvidéki privilégiumos réti földjük… de van a kincstártól vett és súlyosan ármentesített és immár megint két éven át istenvert, vizes földjük! Megmunkálják mégis, hangyaszorgalommal törlesztik az amortizációit, s kifizetik adóit is. Derék magyar emberek az itteni székelyek. S még Kevevára lakosait, de még Kevepallost is rákényszerítik arra, hogy mindenki benne megtanulja a magyar nyelvet: mert hiszen ők csak azt értik! Ezért valósággal megkövetelik, hogy amikor portékájukkal megjelennek valahol, velük mindenki magyarul beszéljen! Meg kell még említenünk, hogy ők a gyermekáldást is még istenáldásának mondják…” – írta róluk 1913 őszén Jakabfy Ernő, a Kevevára társadalmi hetilap szerkesztője, ki a Székelykeve és Kevepallós küldöttségét vezető dr. Péscha Miklós kerületi országgyűlési képviselő kebelbarátja volt.
A másik úr, dr. Péscha Miklós azért is neves volt, mert a háborút megelőző esztendőkben kiötölte és sokáig melengette kebelében egy vasúti vonal tervének a kivitelét. Nem is gondolván azzal, hogy szinte hiábavaló az igyekezete – mert pár év múlva úgyis kiderült, hogy más országnak építették. A terv azonban kiváló volt, a vasúti szakasz kiépítése a dél-bánsági körletre vonatkozott, mely a telepes falvak elszigeteltségét reményteljesen megszüntette volna.
És hamarosan Péscha Miklós vezetésével egy küldöttség el is érte Budapestet. A kormánynál vasút kiépítése tárgyában végre eredményes meghallgatást nyertek, s végre engedélyezték a már korábban kilátásba helyezett Kevevára–Titel vasút megépítését! Isten áldása rajtuk volt. Minden nehézség nélkül kapták meg a kormány támogatását. A sok gond mellett Jakabfy Ernő lapjában immár lelkendezve közölhette ezt az örömhírt…
„Azé’, me’ Pali katona”
Merthogy voltak kevésbé dicső témái is az újságírásának. A székely telepesek ugyanis szépen beletanultak az újfajta paraszti gazdálkodásmódba, egy-két régi hibájuktól mégsem tudtak megszabadulni. Ahogy Bukovinában, úgy itt is gyakorta szólalkozott össze a nép: falubeli a falubelivel, szomszéd a szomszéddal, gyermek az apjával, legények a legényekkel… A faluban szinte mindennaposak voltak a verekedések. Ölték egymást a legények! Az ördög Bukovina után rájuk talált, s beléjük bújt megint. Buzgón jegyzetelgette Jakabfy úr az ilyen eseteket is: „A székeliek zöme (túl) sokat italozik. Mint ha az életük függene az örök tusakodásoktól! Az alkohol mámorában gyakorta minden ok és észszerűség nélkül verekednek össze, kocsilőcsöznek, bicskáznak, s gyakran, ahogy ők fogalmaznak: palják s klimpolják ëgymást… Valaha a kevés földek miatt, most a parti földért vagy egy-egy elszántott barázdáért. Másszor egyéb vélt vagy valós sérelmekért: az asszonyért, apróbb adósságokért… Megint másszor akár a rossz időjárás miatt vagy a rossz pálinkáért is. Ki tudja. Mert ha arról faggatjuk őket, hogy miért teszik, azt balga kérdésnek gondolják, s valami barátságtalan, sótlan, együgyű választ adnak: »Azé’, me’ Pali katona!« Vagyis hogy: Nem mindegy, hogy miért?”
„Káromkodnak sokat”
Egy vándorpap mondta: „Ezt a Háromfalut már azért is megérte hazahozni, mert a különleges kultúrájával hihetetlenül gazdaggá tesz bennünket!” A papot Kálmány Lajosnak hívták, és szellemi gazdagságról beszélt, amikor a nagy háburut megelőzően Székelyen népdalokat s miegyebet gyűjtögetett. Aztán minden csodálata ellenére e gyűjteményből soká rejtegetett, őrizgetett egy titkos füzetecskét, kincset, amit nem igazán tartott publikusnak. Vagyis valamit, amire mégsem lehetnénk nagyon büszkék. És mégis…
A közeli s távolabbi környéken senki se káromkodott oly gazdag s különleges szókinccsel, mint ezek a „jöttment” székelyek. Csak vasárnap nem káromkodtak, a harang szavára, dicsérték az Urat. Délidőben bármilyen munkában megállottak, s alázattal megsüvegelték a harangszót. De amúgy, ha elkapta őket az ándung, cifrábbnál cifrábbakat mondottak. Vetekedni velük lehetetlen versengés lett volna. De nem is lehet az ilyesmikkel büszkélkedni: hacsak a gazdag szókincsük s a leleményes szófordulataik miatt! Mert ők két egyformát sose mondtak! S néha percekig is eltartott, mire a káromkodás végére értek. Mert kín volt kivárni a végét! Volt, hogy akkorra már a haragjuk is elpárolgott!
Vagyis, időhúzással lágyították az indulatot.
Az ördög természetesen a pálinkázásnak és a káromkodásnak is egyaránt örült, mert csakis a saját malmára hajtotta a vizet. S mivelhogy ő maga is végre megtanulta az írást, buzgón jegyzetelt. Volt neki noteszkája, abba írta bele a válogatott káromkodásokat, s örvendezett, mert a könyvecske egyre csak vastagodott, s azt is észrevette, hogy a gyűjtésnek mennyire népszerű szereplője ő! Hiszen szinte mindenkor őt emlegették, mindenütt övé volt a főszerep. Igaz, hogy emiatt sűrűn csuklott, de azt se bánta… Csak azt sajnálta, hogy bezzeg a Jóistent, Jézuskát vagy Szűz Máriát a legritkábban vették a szájukra. Ugyanis elvetemült, bitang embernek tartották, aki azt merészelte! A latroknak nem volt semmi becsületük…
Nem remélt ajándék
Na, történt egyszer, elvesztette egyszer az ördög ezt a noteszkáját. Hogy, hogy nem, épp valami kalandos életű szegedi pap járt arra, s hát nem épp ő találta meg véletlenül? Azt a papot Kálmány Lajosnak hívták, s a bukovinai székelyeket kereste épp, néprajzi gyűjtéseinek gazdagítása céljából. Ennél izgágább ismerkedésre aligha számíthatott. Ugyanis a könyvecske első lapjára nyálazott tintaceruzával ez volt írva:
„A ZÉKËLI KÁRINKODÁSOK GYŰTEMÉNYE.
Fénnya Gyurka tulajdona”
Elég az ahhoz, hogy éppenséggel jó kezekbe is került a székelykeveiek káromkodásainak gyűjteménye. A pap csóválta a fejét, veresedett, majd újra és újra beleolvasott a válogatott cifraságokba. De úgy elszörnyülködött, szinte azonmód el is dobta volna. Aztán mégis meggondolta magát, s a noteszkát a reverendájába rejtette: mégis a jobb, ha ő őrizgeti, mintsem hogy valaki élvezettel használja!
A falu népe mit sem sejtett erről a gyűjteményről. Azt sem tudták, hogy Fénnya Gyurka mostanság mért jár lógó orral közöttük…
Amikor ez a Kálmány Lajos megjelent a széjjeken, s a templom felé vette az irányt, a népek a poros gúnyája miatt azt hitték, valami szegény, otthontalanná vált, koldusbotra jutott pap. S akkor tüstént kezdtek el adakozni! Futottak utána, mindegyre megállították, s pár garasokkal, aprópénzekkel kínálták meg. Hogy: ne, egy szerény kis adomány, hogy imádkozzon, ha másért nem, hát a jó termésért…
Nem értette, azt hitte, gúnyt űznek belőle… Előbb bosszankodott egy kicsit, de észrevette magát, s ellágyult a nép jószívűségén. Végül csak elnevette magát, leült a templom előtti kút kávájára, a tarisznyájából elővett egy másik vaskos irkafélét, s lejegyezte: „Még a balga székeliek is jószívűek”… Aztán körülnézett, kémlelgette, milyen magas a templomtorony… Tetszett neki, amit látott. Akkor bekopogott a parókiára. Már várta őt a székeli pap, ki a vendéglátója volt. Kálmány Lajosról tudta, hogy módfelett szereti a népi kultúrát, s hogy gyűjtőutain gereblyézi össze a vidék legszebb kincseit. Hogy a szíve mindig a paraszti világ irányába húz, s e szenvedélye miatt gyakran parasztozták le a saját felettesei is. S mert a szegények és az elesettek hibáit inkább viseli el, mint a finomkodó gazdagokét, akik többet raknak be a perselybe, csak hogy szebbnek s jobbnak tűnjenek Isten s a világ szeme előtt. Kálmány a szegények papja volt, jó szóval és odafigyeléssel gyógyította az elesetteket. Nem háborgott és keménykedett velük, mint a legtöbb pap. Tudott valamit a kárinkodós népéletről. De tudta azt is, hogy nem szabad velük türelmetlennek lenni. „Lassú víz, partot mos” – gondolta magában, s csak szorongatta azt a kis noteszt a reverendája alatt. Késő este, gyertyaoltás előtt még elővette, forgatta, csóválta a fejét megint. Végül megbékélt mégis, s a maga irkájába bejegyezte e jeles napnak utolsó gondolatát: „Az előttem gazdagon feltárulkozó bűnös káromlások gyűjteménye ellenére mégis türelemre kell intenem magam. Talán Isten áldása, hogy én találtam meg, és nem más. Mert én tudván tudom, hogy az elesettségnek a keserűségét gyakran a szóban elkövetett bűnös tombolás, a tomboló lélek dühének levezetése csillapítja csak…”
nagy háburu – első világháború
lűtő… – lejtő
kocsilőcsöznek – szokás volt a kocsi lőcsével is verekedni
palják s klimpolják ëgymást – ütik-verik egymást
ándung – ihlet, gondolat
noteszkája – kis notesze
kárinkodós – káromkodós
