Pillancs Jani
Régen a székeli nép gyakran járt a templomba gyónni. Különösen adventi időkben. Volt olyan is, aki az egész évét egyszerre gyónta meg, de olyan is, aki minden meggyónni való bűnét külön-külön vitte volna el a templomba. A pap úgy látta, hogy a legtöbb keservet, bajt a mértéktelen italozás okozza. El is határozta, hogy a részegeskedőknek nagyobb penitenciát ad, s hogy tőlük több templomi gyertyát követel majd. A székelyek itták a legtöbb pálinkát, és emiatt még szegényebbek is lettek. Mondani se kell, hogy akkoriban igen gyors beszédűek, zadarósak voltak. Ha a csángók beállítottak a parókiára, a pap csak kapkodta a fejét, nem mindig értette a szót. Azok aztán nem köntörfalaztak: „Plébáosú’, hosztammëgén’ gyërtyát! Hoatëgyem?” Sokszor mondták is rájuk:„Oly szaparán përëg a szavok, mint a kecskebogyó a dëszkán.”
Pillancs Jani meg éppenséggel nyökögősnek született. Ritkán szólt, inkább szeretett ütni, mintha attól tartott volna, hogy ha válaszol, kinevetik. A verekedés volt az erőssége. A gyónás viszont a gyengéje, mert oly hosszadalmas és bonyolult tudott lenni, hogy a pap minduntalan belealudt a gyóntatásába. Még szerencse, hogy előre tudta, miket fog Pillancs Janitól hallani: „Torzsalkodás, szëmtelenség, kárinkodás. Erőszakosság. Kővel, göröncsvel, féltéglával, vasszërszámokval dobálás. Tiltott gubërálás, lopás. Verekëdés, szëmetelés, kárinkodás, részëgség, tivornyázás. Illetlen viselkëdés, ablakok bézúzása. Dëszkakerités mëgszaggatása, gyümölcsfa csemeték dërékba tördelése. Gyümölcsösök, zöldségëskertëk megdézsmálása. Kukoricalopás, tyuklopás. Majd ësmént részëgëskëdés, kárinkodás s verekëdés. S még lëányok mëglesése, ëjesztgetése, kergetése… s mëgént mások!”
Megharagudott Pillancs Janira a pap. Mérgében annyi miatyánkot s annyi üdvözlégyet sózott reá, hogy menten meg is sajnálta. De nem is hagyta magát Jani, hanem egyből méltatlankodni kezdett: „Plé-pébános úr! Nem-ë lëssz ez sok! Hhá, annyit adott, kipállik a szájom! Itt këll bévárjam a karácsonyt…”
A pap úgy súgott vissza, hogy abba a gyóntatószék is beléreccsent:
„Hallgass, ëjen-ojan! Bënga! Nem rëstëllëd magad? Isten színnye előtt? Hát, a töméntelen bűneidtől, szitokszótól, italozástól még nem pállott ki a szájod?”
Pislogni se mert többé Pillancs, hanem a mellékoltár előtt letérbetyült, s imádkozni kezdett a bűnbocsánatért. Már lezajlott a mise, s ment mindenki a dolgára. A pap elbocsátotta a ministránsokat, ment volna ő is átal, a parókiára. De hát Pillancs még nagyban imádkozott. A plébános most türelmetlen lett, ki is szólt a sekrestyéből: „Jani, záróra van!”
Erre az megütődött, s na, hogy visszasúgjon ő is: „De Plé-plébános úr… Háá, még csak a felinél tartok!
De akkorra már a pap megindult, s terelgette őt is kifelé: „Nem baj, Jani fijam, nem baj! Jut ës, marad ës! Ahogy én üsmerlek, maholnap úgyës találkozunk. Na, Isten hírivel!
„Hogy lëttek a székëliek”
Szent András napjától tilos volt lakadalom, s gyérebbek lettek a disznótorok is. Böjtidő volt, az ádventi hangulathoz pedig ajánlott volt a visszafogottság, s kerülendő a hangoskodva ünneplés. Az italozásokra azonban mindig volt valamiféle ok. S ahol a pálinka az első, ott a családi békesség volt leginkább az utolsó. Így lehetett 1911-ben is, mert advent, azaz úrjövet idején kezdődött el a községi tisztújítás kampánya is a kevevárai járásban. Azonban csak valamikor vízkereszt után járt eredménnyel, s ez idő alatt mindenfélék megtörténtek a faluban. A választások ugyanis itt sok vesződéssel s bajjal jártak. A községházán folyton gyűléseztek: előválasztottak, s a jelöltek irdalt ígéretekkel és gyakori italoztatásokkal szerepeltek. És érdekből, akár csak manapság, ki-ki csak a saját szekerét tolta! A székely magyar a saját embereit dicsérte, de a német és a bolgár sem hagyta magát. Mindenik fontos tisztségekhez akart jutni, s emiatt egymással folyton összekaptak, torzsalkodtak, csatároztak.
Na, akkor a községháza udvarán többen úgy felöntöttek a garatra, hogy egyesek kötözködni kezdtek, s e békétlen vitából végül verekedés lett. Hogy mi hogy történt, azt a Kevevára című lapból véljük tudni:
„Szitás a vita hevében vasvillát ragadott és fejbe kólintotta vele Katót. De Katónak sem folyt víz az ereiben: átrohant a szomszédba, ahol vasvillát kerített ő is, hogy megtorolja a rajta esett súlyos sérelmet! Amikor azonban ezt a tömegből felesége és anyósa, Ambrus Mária meglátták, elé szaladtak, hogy a verekedésnek elejét vegyék, s megfogták Kató vasvilláját. Csakhogy Kató kicsavarta anyósa kezéből a villát. S hogy az asszonynépség illetéktelen beleavatkozását megtorolja, fejbe sújtotta az anyósát. Az megszédült, s úgy kellett hazavinni. Aztán Szitás s Kató viaskodtak, de végül senki senkit nem szúrt agyon. Az anyós sérüléséből azonban orbánc keletkezett, minek következtében Ambrus Máriából pár nap múlva ki is szökött a lélek. Úgyhogy gyorsan el is temették szegényt! Ám, mert a hozzátartozók a körülményeket eltitkolták, csak lassan derült ki, hogy valójában mi is történt. A feljelentés megtétetett, a büntető járásbíró a helyszínre kiszállt, s Ambrus Máriát exhumáltatta …”
Hogy az ügy végül hogyan zárult le, arról nincs tudomásunk. Annyi szent, hogy Szitás és Kató végül kibékültek. A választások végeredménye is meglett: Fénnya lett a bíró (igaz, Károly, és nem Gyurka). A komája, Molnár Márton lett a törvénybíró. Annak a sógora Lázár János lett a közgyám. Annak a veje pedig Vaszilcsin Miklós, a pénztáros…
De mégis igazságosan történt minden! A faluvezetésben, mindenki megelégedésére, végül mindhárom népcsoportnak lett embere, hiszen mindemellett még négy esküdtet is megválasztottak: Bíró Lázárt, ki Vaszilcsin komája volt. Annak cimboráját Szofrán Balázst, ki Jung Györgyöt protezsálta, mert amaz a lányának udvarolt. És végül a szomszédját, Vámos Mátyást, ki kebelbarátja s ivócimborája volt mindkettőjüknek. Aztán ők gyúrták össze a három népcsoportot, így lett meg az egységesség a faluban, s így lëttek a telepesek mind: székëliek…
„Nősülne Fénnya…”
Akkortájt azt híresztelték, hogy Fénya Károly, az új bíró nyepóttya annak a sületlenkedő Fénnya Gyurkának, ki állandóan valami bajt hoz a falura. De ez nem volt igaz.
De Fénnya valóban bajt hozott mindenkire. Az esztendőben például elhatározta, hogy ő bizony megnősül, s hogy meg is adja a módját, mert az ő esküvője bizony karácsonykor lesz! S világraszóló lakadalma lesz! Na, még csak az kellett. Felháborodott a pap s a falu népe is.
Ki bosszankodott, ki nevetett eme bolondságon, hiszen Fénnya olyan csúf volt, még csak rendes menyasszonyt sem talált magának! Csakhogy rajtakapták, minduntalan mások nője után kajtatott! Csapta a szelet, hízelkedett. De a fehérnépek féltek tőle s elárulták, mert a legváratlanabb pillanatokban jelent meg, s nem elég hogy tilosban járt, de minduntalan válogatott s tanult disznóságokat sugdosott a fülükbe. Na, akkor a falu legényei megbeszélték, hogy együttesen jól helybenhagyják Fénnyát! Még karácsony előtt! Na, kitalálták, hogy szenvedején mind álarcot vesznek, hogy fel se ne ismerje őket.
Akkor felöltöztek csobányoknak, pásztoroknak, mint Jézuska őrizői. Berbécsbundákat vettek magukra, s azokat láncokkal, jó nagy kolompokkal magukra kötözték. De s még vászonytarisnyákat húztak a fejükbe, mikre szemnyílást, orrot, szájat, s veres posztóból jó hosszú veres nyelvet is tettek. S ügyesen még valami libatoll seprűket is tettek a fülük helyére. Olyanok voltak mint valami fülesbaglyok, csak sokkal csúfabbak.
Na, jól bepálinkáztak, s meg akarták fogni Fénnyát. Őrszemeket állítottak mindenfelé a faluban, hogy meglepjék. De akkor őt meglátták, s a széjjektől botokkal, kolompokkal a terelésébe kezdtek! Na, megijedt Fénnya, futott előlük a nagy hóban a templomtorony irányába! Be akart szökni a templomba, hogy ne bántsák.
De aztán visszarettent: „Ő bizon’, Isten házába bé nem mënyën!”
S mire a legények utolérték volna, belészökött abba a régi nagy kútba, mely még ott árválkodott a templom oldalánál, a parókia, a községháza s a Nagyiskola közötti téren! S csak úgy beleesett! Összenéztek a legények, hogy Fénnya bizony kútba ugrott. Megijedtek! De akkor nem is szóltak senkinek, hanem inkább előkerítettek még egy éveg pálinkát, amitől megint jókedvre is kerekedtek! Hogy Fénnyától végre megszabadultak. Egész éjjel járták a falut, s hogy ki mégis, vissza ne másszon a kútból, inkább kurjongattak s kolompoltak.
Ünnepeltek. Ez idő alatt Fénnya az alagutat járta, s elég hamar Bukovinába érkezett. Épp a a hadiki Csobot-kápolna mögül húzóckodott elő, s rögtön be is tért a Füstös kocsmába felmelegedni.
Székelen azt a kutat hamarosan be is temették. S akkor Fénnya már akkor se tudott volna visszatérni, ha akar. Így aztán jó ideig Bukovinában rekedt, s hogy a bukovinai székelyeknek megint sok fejtörést okozhasson. De végül az ottani székelyek is megunták, s inkább mind egy szálig kiköltöztek Magyarországra.
Fénnyát azonban ott hagyták. Valakinek mégiscsak ott kellett maradnia, hogy őrizgesse az Ötfalut…
