10.
(X. Y. rejtett vallomásai)
A kettészakadt nadrág
„Én egész életemben nagyon szerettem a művészetet, és azt nem értem, hogy mért kínoz épp engem ennyire. Sokan amatőrnek gondolnak, pedig, nem dicsekvésképp mondom, ami a rajz- és festészeti tudást illeti, zsebre vághatnám akármelyiküket. Ötvenhatos vagyok. A főiskolán a legjobbak között voltam, de a forradalom leverése után úgy kipenderítettek onnan: hogy a lábam sem érte a földet. Szerencsémre »csak« kiselejteztek. De később is mellőztek, ahol csak lehetett. Valójában megaláztak, akárcsak száz esztendővel ezelőtt szegény Csontváryt. Már megszoktam…”
„Feltűnt nekem, hogy még manapság is elég nagy rendetlenség van a művészet körül. Valami rendellenes betegesség tört rá, folytonosan idegenszerű végletekben gondolkodik, és ez rossz érzéssel tölt el. Leginkább egy már születésekor kimúlt szerencsétlen kiscsikóra vagy egy kettészakadt nadrágra emlékeztet. Hasznavehetetlen… az egyik szárának már alig van köze a másikhoz. Ha csak egy kicsit körültekintőbbek, figyelmesebbek lennénk, s jobban vigyáznánk a saját művészetünkre… De óvatlanok vagyunk, mint amikor a szocreált csak úgy beengedtük… Épkézlábság helyett ködös/hagymázas képzelgéseink vannak, a mesterségbeli tudást félvállról vesszük, szégyenlősen használjuk csak… És a nyugatról jött dilinyós félmegoldások világi divatja áraszt el bennünket, még mindig az folyik a csapból. Bizony mondom, hogy nem mindig kristálytiszta, ami jő belőle… Csakhogy divatos. De a divatos könnyen jő, és könnyen is megy. Csak az igaz művészet maradhat meg nekünk… Ha belegondolsz, legalább százötven éve, mi a legnagyszerűbb művészeket adtuk a világnak. De manapság kevés nagyívű munkásságot, inkább elég sok elvtelen, tántorgó gőgös kakaskodást vagy ripacskodást látunk. A tehetséges feljövő nemzedéknek már nincsenek igazi példaképei. Persze, sokan így is tisztességgel megharcolnak a művészetükért, de megint mások úgy törnek utat, hogy rögtön túl sokat engednek meg maguknak, a tevékenységük javarészt a mindenképpen érvényesülni akarásról szól. Feltűnési viszketegség, pénzre váltható divathóbort és minél hamarabb elérhető hírnév a jellemző. A kitartásuk leginkább ennek szól, ezt szolgálja, nem a művészetben való igaz elmélyülést…
A leggyakoribb vonás a gyorsított iram, a tartásnélküliség vagy a hetyke kivagyiság, álszentség, mindenek felett álló üres szenvelgés. E magatartásokról a pózolás művészete jut eszembe… Eszköz csak. Róla mostanság elég gyakran az a globalista világpolitika jármába fogott gyerek, a Greta Thunberg jut az eszembe. A szelet kifogni általa, csupán annyi a cél vele. A gőgös gyereki sértődöttségtől és tudatlan, magatehetetlen szemmeregető nyavalygástól örülni immár nem fogunk, de attól az üres póztól tanulni sem lehet semmit. Egy sikeresen bevezetett zöld aktivista reklámarca lett az iparmágnások által megvezetett világnak… De hiába is szeretné azt megváltani. Ha elmúlik a világpánik, úgy kimossák majd az emlékezetünkből, akárcsak a Nobel-békedíjjal kitüntetett, az ismeretlenség bugyraiból előrángatott faültető afrikai néger asszonyt. Az év gyermek-emberkéjét, mint valami napon olvadó ragacsos vattacukrot, szétmaszatolják majd a világ abroszán. Semmivé válik megint a naiv világi falanszterképlet… Mert a világ megmentése megvalósíthatatlan utópisztikus álom. Legfeljebb a világszerte felböfögött iszonyatosan sok ipari mocsok elkendőzésére szolgál, szemfényvesztésül…”
Moralizálás
„Tudom én, hogy sokakat haragítok magamra ezzel a véleményemmel, de valahogy ki kell mondanom: azok a lélekromboló erők, amelyek ma is a nemzeti kultúra szétzúzásán, vagy ha mást nem, a lealacsonyításán munkálnak, igenis léteznek. Az már mindenki előtt nyilvánvaló, hogy egyre kevesebb a művészekben az alázat, és egyre több a tiszteletlenség. Lassan csak a nagyképűség válik be: a hitelest, a korszerűséget és a nemzetköziséget hangoztató művész verbális vagy vizuális megnyilvánulásai közül. A legtöbben legyintenek minderre: és nyilván a szavaim mögött is csak valamiféle üldözési mániát sejtenek. Leginkább azért, mert a régi rendszerben (…) olyan fejlőt kaptak, hogy magukról máig leszedni nem tudják? S talán rajtuk is marad mindéltig. A mai globalizációs ámítások pedig csak rásegítenek a szelektív látásukra: amúgy szabadnak képzelik magukat. De csak annyi… Ők már többnyire valamiféle ködös liberalizmus gyermekei, úgy tűnik, hogy már képtelenek lennének a független, önálló, felelősségteljes nemzeti gondolkodásmódra. Furcsamód, mintha valamiért szégyellnék azt. Divatjamúlt a szemükben. Láthatod, hogy emiatt már ölnyi repedések mutatkoznak a nemzeti kultúránkon. A globalizmust hajszoló művészek korát éljük, seregeik pedig a nemzeti kultúra ellen dolgoznak. Bátorkodnak időszerűtlennek mondani a hagyományt, annak megtartó erejét, hogy legvégül még az önbecsülés szikrája se maradjon meg bennünk. Persze, nem mindenki hódol be a divatnak. Ezért sem szabad feladnunk…”
Térkép, valóság
„De az tény, hogy a művészet egyre inkább egy szegélytelen széttépdelt térképre hasonlít: mintha maga is egyre inkább destruktív szemléletű lenne. Szabadságot hirdet, ahol a művészet mindenkié. De itt már mindenki művész? Ahogy még a különféle szószátyár alkoholos mámorban szenvedő aktivisták kiáltványaikkal meghirdették… miközben még a színkeveréshez sem értettek rendesen. Valójában szamárság, mert a művészet szabad, jelenleg is épp: senkié. Megfoghatatlan, mint a köd, röpköd a szélben, elfolyó, mint a víz… De elfelejtettük, hogy csak tiszta forrásból iható a víz…
Miért mondom el mindezt.
Az a megérzésem, hogy a lelkekben rejtett nyugtalanság terjeng, vagy páni félelem, bizonytalanság uralkodott el, benne (z)űr, ziláltság, zaklatottság honol. Teátrálisnak tűnik a megfogalmazás. De mára eljutottunk a tanácstalanságig, bizonytalanok vagyunk újfent abban, hogy mi is a művészet. És nagyon úgy tűnik, hogy ebből a kilátástalan helyzetből megint jó nagy rendetlenség és káosz lesz. Szinte törvényszerű: de egyre inkább elhiszem, hogy ez nem a véletlen műve. Emlékszel-e Zichy (Mihály) hatalmas, pompás, szenvedéllyel megélhető romantikus, realista festményére ott, a Magyar Nemzeti Galériában? Talán előérzete volt. Hagymázas álom, a rombolás géniusza ott tombol vagy fenyeget azon a hatalmas vásznon (A Démon fegyverei, mérete 447×550)…
Csakhogy ma már mesterséges intelligenciák által, újratervezett szörnyetegként tér vissza…”
