Báránykás
A kereszthalála előtti vasárnapon, virágvasárnapon vonult be Jézus Jeruzsálembe. Híre ment az ő jövetelének: sokan hallani, látni akarták, és már nagyon várták őt. Akkoriban az volt a szokás, hogy a tiszteletre méltó személy jövetelét rajongó ünnepléssel fogadták. Nemcsak virágokkal hintették be az utat, hanem gallyakat is vágtak a fákról. A korabeli leírások szerint a felsőruháikat is levetették, azzal is beterítették a jövevény útját. János evangéliuma is pálmaágakat említ: az ünneplő tömeg pálmaágakkal a kezében indult a Megváltó üdvözlésére. Ennek emlékére tartanak még ma is pálmaágas körmeneteket, és hívják számos nyelven pálmavasárnapnak az ünnepet. Latinul Dominica Palmarum…
De hát a pálma nem tűrte a hűvösebb európai éghajlatot, ezért a keresztények ott a pálmaágat más növénnyel helyettesítették. Franciaországban puszpánggal, babérággal, Olaszországban olajággal. A Kárpát-hazában, északabbra vagy keletebbre eső országokban pedig a fűzfa korán virágzó ágával. Nálunk a virágzó fűzfaágat barkának mondják. Szokás szerint a virágvasárnapi szentmisén megszentelik, hogy otthoni éke legyen húsvét ünnepének. A „barka” tehát szóhasadással keletkezett, a bárány kicsinyítőképzős, becéző alakjából, a barika szóból. Micsoda véletlen: Jézus a bárány jelképét öltötte magára. A „barka” növény virágzata a bárány szőrére emlékeztet, és e hasonlóság révén alakult igazi jelképpé.
Rigófütty
Vannak örök, pazar, megváltoztathatatlan ikonográfiájú csodák. Ünnepi ruhába öltöztetett ajándékokat ad nekünk a nagyhét tisztelete is, amely immár két évezredes drámát formáz. Az istenember történetét, felemelkedését és tragédiáját beszéli el, különleges szereposztással. E történet dramatikus felvezetése és a felfejlődése megrázó, eklektikus történet, amely nem várt fordulattal végződik. Katarzissal, amely felrázza mind az egykedvű, álmatag, tohonya, kicsinyes, gyanakvó és gyakori vegetálásra kapható emberiséget. Olyan elementáris erővel hat ránk, mint a közvetlen közelben lesújtó villámcsapás, amely nem csupán megijeszt vagy megrémít, de izzító nyalábjaival át is világítja a lelkünket. Kárt bennünk okozni nem tud, csak átvilágítja legbensőbb énünket, megérinti a lelkiismeretünket, hogy mélyen gondolkodóba ejthessen bennünket. Hová tegyük hát ezt az évszázadok során csiszolódó, mégis lényegében megváltoztathatatlan, tizennégy stációba rögzített dogmatikus történetet? Amely nem szórakoztatásra való, nem pusztán az ember természetes kíváncsiságát kelti fel, és nem az érdeklődési reflexét ajzza. Az alvó emberi lelkiismeretet ébresztgeti, megérinti, érzékenyíti a lelket. Valójában az épülését szolgálja. A tragikus történet finoman áthallásos, olyan, mint a fülünkben megreszkető halk hajnali rigófütty.
Elgyötört álmok
Ha a harminc ezüst történetét nézzük, kétségeink támadnak afelől, hogy az emberi lény alapvetően jó. Általában azt látjuk, hogy ha nem is kapzsi, de igyekvő, és a maga javát nézve munkálkodik. Két kezével kaparja a földet, növényi magokat ültet, állatokat hizlal, verejtékezve keresi meg a betévő falatot a maga és féltett hozzátartozói számára. Az emberfia szorgoskodik, álmait kétkezi munkával váltja valóra. Fáradhatatlanul, önfeledten, olykor nyiszogva munkálkodik a működő világ tökéletesítésén. Gyakran komoly elhivatottsággal, őszinte törekvéssel fedezi fel a teremtés kis látszatörömeit. Máskor pusztán haszonlesésből alkot nagyokat, néhanapján el is tévelyedik. Elgyötört álmait váltaná valóra, és mégis elveszíti a lehetőségét mindannak, amit szándéka szerint megteremteni óhajtott.
Még az Ószövetség számol be Ábel gyilkos testvéréről, Káinról, akinek lehetetlen természete jóval később, Júdásban is folytatódott. A Júdások viselkedése a megmagyarázhatatlan bűnt élteti tovább: a féltékenység, irigység, kapzsiság és árulás egyvelege. Mindössze harminc garast értek Júdás álmai, de ő az ezüstöket megmarkolva loholt el a szép álmok kertjéből. S ugyan hová menekülhetett volna a saját szégyenérzete s önmaga elől? Rejtett zugokat keresett, ahol Isten elől is elbújhatott volna: végül mégis a predesztinált hamis tettével írta be magát a történelem legnagyobb könyvébe. Mind csupán a kilátástalanság kudarcérzetével vált halhatatlanná. E szenvedéstörténet mindezen okokból kis részben a júdási haszonlesés története is.
A vállalás diadala
Szinte hihetetlen Jézus önzetlen eltökéltsége. Felajánlja önmagát az emberi bűnök bocsánatáért. Bevonulásakor már túl van a végső elhatározáson, szamárháton érkezése Jeruzsálembe csak látszatdiadal, inkább a titkolt, nehéz vállalásnak szól. A Mester nem ünnepelni, hanem búcsúzni érkezett. Az önfeláldozás ártatlanságával küzd a gonoszság ellen, tudja, hogy csupán általa válthatja termőre tanítását. Célja a megbocsátás. Kegyelmet kér és kaphat is az emberiség számára. Csakhogy vállalása a szeretetvallás meghonosításáért csupán a végső áldozat révén szökkenhet szárba. A keresztény hitvilág kialakulása éles kövekkel kirakott keskeny ösvény, amely virágokkal és pálmaágakkal teleszórtan is felsebezheti követőinek lábát. S aki Jézus saruit követi, ezen haladva juthat el az örök igazságig.
Húsvét a kereszténységben Krisztus feltámadásának az ünnepe. A nagyhét virágvasárnappal kezdődik, s e kálvária erőteljesen kötődik a jelképes mozzanatokhoz. Az eleve elrendeltség ikonográfiája két évezrede jottányit sem változott. A korabeli tényállások: tényállások maradnak. A történet évszázados áttételei során még a köpenyek színét sem lehetett elvitatni…
És a történet virágvasárnap után éles kanyart vesz. Bizonytalanná válik a jövő, s egyre aggályosabbá a tanítványok is. Hites követői Mesterüknek, de pislákolni kezd bennük a korábbi eltökéltségük lángja. Az utolsó közös vacsora szelíd ceremóniája ideges hangulatváltással zárul. A Getsemáne-kertben történtek pedig az Édenből való kiűzést idézik fel. Csakhogy itt már nem elűzésről, hanem árulásról és elfogatásról van szó.
A krisztusi szenvedéstörténetnek fantasztikus az ikonográfiája. A teljes rekonstrukcióját a keresztény tanok és a hihetetlenül gazdag repertoárt megvalósító vizuális megörökítések is segítették. Nyomán káprázatos műalkotások, látványsorozatok születtek, a zseniális művészi ábrázolókészség és a stációkba öntött szándék is végképp feledhetetlenné tették.
A történet feledhetetlen művészi látványtára, minden stációja egy-egy valódi könnycsepp: remekmű. Mind csak hűvös ígéret a keresztúton, amelynek örök részese lett a könyörületes, keresztet cipelni segítő Cirenei Simon és a Jézus izzadságát gyolcskendővel megtörlő Veronika is. A sajnálat és a könyörületesség, az örökösen halmozott emberi bűnök alól feloldozás valós igénye, a megbocsátás utáni sóvárgás. A nagyhét koreográfiájának feldolgozásával a művész is beleégette a maga igazságát az emberiség retinájába. Ezért mindannyiunkra tartozik.
