Nemes István barátunk természetes szerénységében nem volt soha semmi félreértenivaló. Festészetében az álmait jegyezgette, a való életében pedig szókimondó volt, és tömören, olykor nyersen fogalmazott: de így legalább egyszerű és minden egyértelmű volt nála és általa. Habár ritkán találkoztunk, gyakran eszünkbe jutott: „Vajon odaát mit föstöget megint az a hódsági betyár?”
Az „odaát” még Somogyországot jelentette, immár jó évtizede onnan érkeztek a hírhozó angyalai. Ők voltak a küldöncei lelkes festőmesterünknek, akiktől üzengetett. Mert vele személyesen találkozni ritkán tudtunk. Gyakran járta a művésztelepeket és a festői Itáliát. A fizikai értelemben vett távolságok legyőzése túl sok erőt emésztett el nála. De ha épp otthon volt, akkor meg az alkotói magánya hajszolta:
„Rengeteg magányidő kell az alkotáshoz.”
Mert a jó festmény olyan, mint a nemes ital: erjedése lassú, a megtéréséhez idő kell.
Nemes angyalai leginkább néma küldöncökként érkeztek. Üzeneteket ritkán hoztak vagy vittek magukkal, csupán némán jeleztek, köszöntöttek bennünket. Ám akkor is megkülönböztető figyelmet, tiszteletre méltó baráti figyelmességet kértek maguknak. Festőművész barátunk most nem üzent általuk: búcsúszó nélkül lépett ki a soraink közül s az élők hivatalából. Pedig lett volna még elintéznivalója bőven.
Ezért most kissé összezavarodtunk. Amúgy is furcsára sikeredett ez a karanténba zárt húsvét. Nagyhét előterében, a lelki életünk káprázatában, elhatalmasodott érzékeink seregélén az Istenemberrel, ki hajdan megváltotta a világot. Amikor befelé kell figyelnünk, mert a feltámadás reményteli élményét éljük meg. S épp most, amikor a lélek ritka szép pillanatait az örökkévalóság meglesésével töltenénk, és a kiváráson kívül a katarzis és a megnyugvás ünnepélyére készülünk: mindeközben észrevétlenül ellép mellőlünk egy barátunk.
Nincs ez rendjén. Nem most lenne sora. Nem most kellene árgus szemmel figyelnünk, saccolgatnunk, centizgetnünk és méricskélnünk, hogy barátunk művészete mennyit nyomott a latban. Különös volt Nemes István barátunk elhatározása, mert épp ünnepkor hagyott maga mögött mindent, s titkon költözött át egy, talán csak általa megálmodott másik dimenzióba. Bár jószerivel mást nem is tehet az ember, ha már a Jóisten magához szólítja.
Vagy elköltözteti valami fantasztikus kék ködökkel borított hamvas itáliai vagy pannon hangulatú ismerős tájba, a bujdosó angyalai, madár-lényei, megszelídített sámán-állatai, bodros nyájai, bokorfellegekben rejtőző titokzatos lényei közé.
MÉRCE
„A mércét mindenképpen magasra érdemes állítani…”
De hiszen a kihívásokkal teli munkásságoddal, a szenvedélyes művészetszeretettel és természetimádattal, az emberbarát szemléleteddel felülírtál úgyis mindent.
Nem maradhat szó nélkül az emberfia: véget kell vetni a vívódásainknak, a művésztársi töprengéseknek. Le kell ülni, meg kell írni művészünk kései méltatását.
A huszadik század második felének vajdasági művészetét – szinte igényeinknek megfelelően – többféle megközelítésből boncolgathatjuk. Ha a hagyományos vonulatát figyelnénk: legfeljebb a visszafogott impresszionizmusig vagy a finom figuratív megoldásokat még megtartani igyekvő expresszionizmusig juthatunk el. Ha viszont a modernitás szemléletére vagyunk kíváncsiak, akkor a második világháború utáni vajdasági művészetet érintő nagy változásoknak, a mesterségbeli tudást szinte „nyugatias” hanyagsággal felülíró avantgardizmusnak, jóval később a neoavantgardizmusnak, a teljes elvonatkoztatás felé fordulásnak lehetünk szemlélő(dő) tanúi. Mert a hatvanas években kísértve ezek írták felül a vajdasági művészeti hagyományokat, és tették küzdőbbé és világibbá egyszerre. Mígnem a nyugatra tapadás igyekezetével alkotóink java eljutott egészen a transzavantgárd eszméjéig, sőt a konceptualizmus szellem-művészetéig…
A vajdasági művészet azonban nem csupán tömbökbe szerveződött, erről mind a stílusbéli szétszórtsága, mind az egyéni meglátások, egyedi hangvételek a mai napig árulkodnak.
Nemes barátunk is nehezen idomult, a divatos művészetek nem érdekelték. A hetvenes években kibontakozó művészete zárkózott, öntudatosan öntörvényű festőművészt mutatott, aki csak a maga igazát hajtogatta. A saját titokvilágát formázó ősmagyar természetét mutatta meg. Nem a kifelé nyitottság „szabadelvű szabadságérzete” vonzotta, inkább a megtartó erejű régi hagyományokat tisztelte, és elvont álmokat, belső utakat követett. A nemes lélek útjának filozófiájával indult. Leginkább a líraian figuratív megoldások szelíd tiszteletével, de a szürreális álomvilág öntörvényű kialakításával hatolt be a modern művészet testébe, mindezt határozottan és mindenféle dadogások nélkül.
Csendes világot vágyó, különleges művészünk volt Nemes István.
Barátságos mesterünk jó társaság és elsősorban a lélek embere volt. Egy pohárka pálinka mellett könnyed társalgásokra inkább volt kapható, mintsem a mély értelmet firtató komoly elemezgetésre. Nem feltétlenül arra vágyott, hogy másokat a maga igazáról győzzön meg. Sokkal inkább volt kíváncsi a vidám, baráti társalgásokra, a jó emberi szóra, a fesztelenül kimondott őszinte véleményre. Az alkotómunkájában azonban zárkózott, sőt szelíden elzárkózó volt. Hogy ki hogy ábrázolja a világot, azt ő magánügynek tartotta.
A NAGY VIZEK FELETT
Kedves István. Most azon töprengek, vajon mennyire valóságosak az angyalaid. Mert ha igen, tovább élnek bennünk. S azt kell hinnünk, hogy nem csupán a művészi érzékenységed, hanem a legbensőségesebb igazságérzeted teremtette meg őket. Léted vezérfonataként léteznek, áttetsző formációban, megfellebbezhetetlenül, rendben. Ahogyan a földi léted egyszeri és megismételhetetlen volt, művészeted is egyedi: örömteli metafizika, sejtelmesség, misztikum, lírai szürrealizmus, sőt egy csöppnyi absztrakt impresszionizmus és végül egy rokon szemléletű, Csontváry-szellemiségű szimbolizmus is elvegyült. Jelképek és motívumok erőteljesen megelevenednek a pasztellszínekbe öltözött, rejtelmes és mozdulatlan, mondhatni megkövült, elíziumi mezőket idéző álombéli tájaidban. A nagy vizek fölé emelkedve pedig jól láthatjuk: tájaid valószínűtlen felhőkbe burkolt kortalan álomligetek. A ködös erdők fáival vagy a bennük élő, rejtőzködő engedelmes angyali lényeivel éppúgy elválaszthatatlanok egymástól, mint a toll, a tollpihe a tollazatkoronától. Kék kitinbe, szaruba burkolt Elysiumot álmodtál meg. Titokvilágod egyszeri és megismételhetetlen. Megátalkodott természetű angyalember vagy.
Valaha azt üzented:
„A Mester a Mindenható.
Én csak a szolgálatában vagyok, és inaskodom nála: még ki nem veszi kezemből az ecsetet.
De azért nálam idebent mindig derűfényes tavasz van…”
ANGYALEMBER
Utóirat
A líra még most is bújócskát játszik velünk. Ezért szerettem volna még hosszasan elbeszélgetni veled, mielőtt írnék Rólad és a festményekben kivetített lelkületedről, tehát Tenmagadról. Beszélgetésünk az elvártnál legutóbb is rövidebbre sikeredett, de hamar rájöttem, hogy ennyi is elegendő lesz írásom elkezdéséhez. Mert a titkokat részleteiben érdemes meglesni, megfejteni, és ehhez nem feltétlenül kell aprólékosan kikérdezni az emberfiát. Így leleplezni titkait… Elég csak meglebbenteni a titok-fátylat, mely némiképpen álcázza, elrejti, örökérvényűségét leplezi, ugyanakkor fel is minősíti: talányossá és felettébb izgalmassá teszi az alkotó műveit. Majdnem így fogalmaztam: az alkotói koncepcióját dicséri… De ezzel még csak a magunk véges látásáig jutottunk, juthattunk el. Ezért inkább angyalaid élményszerűségéről, szerethetőségéről, titokzatos átalakulásairól írhatnék, elsősorban.
Az angyalok titkos, titkolt jelenléte világunkban megkérdőjelezhetetlen, tény: a történelem előtti időkben is jelen voltak folyamatosan burjánzó emberi kultúráinkban, csak valahogy mindegyikben másképpen néztek ki, és másképpen is nevezték, szólították őket. Számos túlvilági lény: démon, kapuőr, szárnyas alak állati és emberi vonásokból összeillesztett, kikísérletezett félistenségből alakult ki. A kereszténység eljövetelével immár a kései Bibliában is megjelenő szárnyas angyal csak a végső fázisa annak az emberszabású angyalképzetnek, amelyet az archaikus kultúrák, a már letűnt civilizációk eredményeztek. Mert egyértelműen kimutatható e titokzatos szárnyas lény fejlődése (éteri lábnyomainak vetülete, szárnysuhogásának karcos léghuzata, megkövült, vad tekintetének emléke) az ősművészettől kezdve mindmáig.
