3.
Tudom jól, hogy a hatalom szüli meg az irigységet. Az irigység pedig: a gyűlöletet. Már rájöttem arra is, hogy az igazságos Justitia miért ítélkezik bekötözött szemmel. Nem azért, hogy pártatlan maradhasson, hanem hogy az emberi kétszínűséget ne lássa: mert attól megrémülne.”
Így valahogy elmélkedett 1492-ben halálos ágyán az alig 43 éves firenzei uralkodó, a toscanai művészetpártoló uralkodócsalád legnemesebb sarja. Életében vitéz, határozott és okos, gondolkodó, művelt ember volt a kimeríthetetlen életerejű ifjú. A Mediciház ragyogó lovagját, Lorenzót, csak Il’ Magnifico (Tündöklő, Csodálatos, Nagyszerű) becenéven emlegették. Vajon mi oka lehetett annak, hogy több év után, az elkalandozó por-köpenyeges Leonardót udvarába oly könnyen visszafogadta? Mert tudván tudta, hogy a mogorva polihisztor és befolyásolhatatlan lángelme, nem pártolt el tőlük, nem volt hozzájuk hűtlen soha. Csakis nekik, a Medicieknek köszönhetett mindent. Az őt segítő megrendeléseik árán hozta létre műveinek legjavát, hordta óriási kupacba feltalálásait, halmozta a sikereit. S ha el is kalandozott, főleg azért, mert egész életében külső és belső összefüggéseket, bizonyítékokat, igazságokat keresett – mindenben, mindenfelé.
„A mesternek furcsa szokásai voltak mindig. Talány, hogy épp most is csak szendereg: vagy elmélkedik? Mindig lehunyt szemmel. De nem azért, hogy a valóságnál szebbeket álmodjon. Hanem, hogy tisztábban lásson.”
Ilyesmiken töprengett Lorenzo Medici, még mielőtt örökre elaludt volna.
Nemtelen meglátások
„Járj nyitott szemmel, fogalmazz pártatlanul, s igazul.”
A reneszánsz idején, vagyis a középkori felvilágosodás korában nehéz dolga lehetett a fejlődésnek indult tudományokra, s egyéb időszerűségekre alapozni kívánó kiváló tudornak/művésznek. Ha alkotóként érvényesülni szeretett volna, s hogy szakmai és világi berkekben egyaránt sikere legyen, elismerjék, tiszteljék és ünnepeljék: valamelyest megalkuvónak kellett lennie. Úgy volt hiteles.
A művész gyakran még manapság is valamiféle szerepjátékot játszik. Függőviszonyban van. A kor szerint alakuló érvényesülési lehetőségekre vár. Ráharap a csábító felajánlásokra, a manapság felettébb fontosnak tartott „időszerűségekre”. Ha kell (ha nem), elméleti és modern tudományos módszereket is használ az önkifejezéshez. De a világi hívságokra, s különösen a divatossá vált népszerűséget hajhászó olcsó, hamis érzelmekre is ugyanúgy fogékony. Érzékeny a hízelgő és a megrovó kritikákra. Gyakori fellobbanásokkal válaszol a majdnem-meggyőződésekre. Olykor a valóságtorzítók áldozatává válik. Mindenkor sikerekre, babérokra pályázik, és pusztán a pályán maradásáért is elkövet kisebb csínytevéseket. Fölös figyelemfelkeltő megnyilvánulásokra kapható, s a pályafutása során kisebb-nagyobb bulvárba való botrányokra, botránykeltésekre is vállalkozik. Nem vonja ki magát. Ha kell, eladja a tehetségét, mutatványossá válik: önként és dalolva. Olykor önmagáért csak rövid szavatossági időt vállal.
Korhelyek és próféták
A nyughatatlan gondolatok gyakran bajba sodorják a művészt. S hogy minek ártja magát bele mindenbe, amihez ráadásul köze sem lehetne, s ami miatt művészete is erénytelenné válhat, meghasonlásokra, csúfos magyarázkodásokra vagy bukásra kényszerítve őt? Jóvá teheti-e a művész az elhamarkodottságát, túlzásait, hibáit: bármit? Például, ha alkotói szabadságának tudatában érdemteleneknek ajánlja fel a tehetségét: áruba bocsáthatja-e a művészetét? Elárulja-e, túlép-e annak alapelvein? Van-e más választási lehetősége? Kijavíthatja-e önmagát?
A művészi erkölcs megkívánja mások tiszteletét is. Ezért, egy alkotó ne csak önmagával legyen elfoglalva. Az önzőség rugalmatlan és kizárólagos. Zsákutca. A művész egyszemélyes akaratának csupán az alkotói s esztétikai kereteken belül szabadna érvényesülnie. Ha az alkotó túllő a célon, akár zabolátlan zsarnoki tettekre is képes lehet. A jó és a rossz beidegződések még a fennkölt prófétákban is működnek. Egy Villont, Caravaggiót, jóval később Gauguint is képesek voltak korhelységre, gaztettekre rávenni.
Aki bakó vállára tette a kezét
„Egyszerre csak divatba jött félni a nép uralmától, amelyről persze a nép tudott a legkevésbé.” (Szentkuthy Miklós: Cicero vándorévei)
1789 júliusában a feldühödött párizsiak elfoglalták a Bastille börtönét. A marxista történelemírás természetesen felmagasztalta a forradalmat, amely a mi szemszögünkből nézve is kitűnő alkotások sorát eredményezte. Azonban túlcsordult benne a kíméletlenség, az erőszak. Miközben az érdekegyenlőségért harcoltak, lázadó fiai égbekiáltó bűnöket követtek el. A csőcselék gyújtogatott, ölt, felkoncolt. Miközben a zsarnokság ellen harcolt, maga is zsarnokivá vált. A felbátorodott, vakmerő tömeg élvezni kezdte a hatalmát, s egy szürreális Madách-i falanszter-képlet művészi díszleteit építette fel öntudatlanul.
A neoklasszicista festészet zseniális felkentje, Jacques-Louis David (1748–1825) kétségtelenül a forradalom legnagyobb preromantikus festője volt. Sikerpályáját gyakorlatilag úgy alapozta meg, hogy megházasodott, s az úri körökbe beférkőzött: apósa, királyi építkezési vállalkozó volt. Mozgalmas alkotásaival korának a legnagyobb tehetsége és legsikeresebb festőművésze, minden körülmények között feltalálta magát. Voltak azonban gyengéi is. Pályafutását királypártiként kezdte, de igazságérzete és rebellis természete miatt szakított a nemesi múlttal, és a kirobbanó forradalom pártjára állt. Robespierre kebelbarátjaként azonban annyira elbízta magát, hogy a forradalmi hangulattól megittasodva „kis nagy” irányítóembere lett az aktuálpolitikának. Túlfűtötten, a Konvent „hasznos” tagja, egyik rögtönítélő bírája lett. A bakó vállára tette a kezét. 1793-ban maga is aláírta a király halálos ítéletét. De ez még csak a kezdet volt. Hamarosan tagja lett a forradalmi Közbiztonsági Bizottságnak is, ahol százával írhatta alá a letartóztatási parancsokat. Festőromantika ide vagy oda, a művész élet és halál ura lett. Talán nem is fogta fel, hogy immár nem a művészetnek, hanem az elhatalmasodó gyűlöletnek él. A művészetével mindig is babérokat aratott: de az élet színpadán, egészen másfajta teljesítményekre is képes volt. A festészet, s a vérpadra juttatott áldozatok miatt, hol zseniként, hol gyilkosként emlegetik. Hol hogy.
Jutalomfalatok
Hogyan maradhatott meg mégis, művészként az élvonalban? A forradalom elbukása után őt is letartóztatták és börtönbe vetették. S miközben társai a véres tettekért meglakoltak, egyenként vonták felelősségre, kínpadra, s ítélték halálra őket, Jacques-Louis David megúszta a nyaktilót s az akasztófát. A rettenhetetlen művésszel kivételeztek. A forradalmi években óriási tekintélyre tett szert, irányítóként is kivette a részét a nemzeti kultúra felemeléséből. Például, Voltaire ünnepélyes újra temetésének a megrendezője volt. Rá bízták a nemzet tulajdonát képező műkincsek összeírását, és ő indította el a Louvre megalapítását is! Előbb csak a börtön „lakosztályára” került, de máris ecsetet és vásznat követelt magának, hogy festegethessen. És megkapta, amit kívánt! Jacques-Louis Davidnak a börtönben a haja szála sem görbült meg. A felsőbbrendű művészetének, szemfényvesztő tehetségének, az uraságok korlátolt felfogásának köszönhette, vagy esetleg a forradalom kulcsembereinek elárulása miatt engedték szabadon? Mindenesetre hamarosan újra megházasodott a korábbi feleségével, és hamarosan őt nevezték ki II. Napóleon császár udvari festőjének is, aki iránt egyébként mindig hatalmas szimpátiát táplált.
Jacques-Louis Davidot korszakalkotó zseninek tartják. Csak az ifjú tanítványa, Ingres, és a jóval fiatalabb romantikus Delacroix érhetnek a nyomába. Festőnk kétségtelenül elért mindent, amit akart. De, lehet-e a művészetnek nagyobb árulása, a kiárusított tehetségnél? És a kor hogyan volt képes a túlzásain felülkerekedni? Képes-e a művészi zsenialitás szikrázóan megnemesíteni minden gondolatot? Pálfordulásai közönségessé tehetik a legnagyobb művészeket is, Achilles-sarkává válhat az életüknek. Néha úgy tűnik, semmi sem számít.
