5.
A mindenségérzetnek mindig vannak megfejthetetlen, kibogozhatatlan szövevényei.
Genezis
Az emberiség egykor ösztönös tudásvággyal rendelkezett. Az ókori világ teremtését időszerűsítette, s kitalált a maga számára olyan történeteket, amelyek célzottan nevelő szándékkal hatottak a korabeli közösségekre. Hasznos megoldóreceptúrái voltak az élet talányosságaihoz és mindennapi gondjaihoz: ezért tanították, előadták és többé-kevésbé helyesen hasznosítani is tudták őket. E mítoszok többnyire bonyolult mesék voltak, a témában jártasságot kívántak és valamennyi alapműveltséget igényeltek a hallgatóságtól. A mitológiai hősök példaértékű archetípusok voltak: istenek, akik hol egymással, hol a földi halandókkal perlekedtek vagy vetekedtek. Megfeddték vagy segítették, büntették, vagy kiüldözték őket a világból. Tanácsokat is adtak nekik. De mindenekelőtt tolmácsolták az emberiség közös (ködös) tudatalattijában zajló harcokat. A mítoszoknak ötletesen megfogalmazott egyetemes jelképeik voltak égen és földön. Sokfélék voltak, egyszer józan magyarázatokkal szolgáltak, másszor talányos fejtörőkkel bolondították el (meg) egymást, s bátorító válaszokat adtak az emberi tanácstalanságnak. Bajaikra megoldást kerestek, gyógyírt mások bajára, a saját fura tetteikre vagy a világ nehezen megmagyarázható jelenségeire. Az emberi közösségek működőképes kapcsolatrendszerét hatásosan befolyásolták, és mindig a jó irányába terelték.
A mítoszok világában olykor az ember fejlődéstörténete is terítéken volt. Elsőként az istenektől lángot-tüzet elcsenő korhely Prométheusz története. Némely görög mítoszban tetten érhető még a geofizikai valóság is: ködös földrajzi leírásokat és lehetséges helyszíneket olvashatunk ki belőlük. Másképpen is megfejthető a kitalált és a valós történetek elegyét magában rejtő Homérosz eposza, az Iliász és Odüsszeia, amely szövevényes kalandtár, több görög mítoszt is magában foglal. A trójai háború története pedig már bizonyíthatóan valóságalapú. I. e. 1250 körül e városállamot tényleg porig égették a korszerű hadigépezettel rendelkező mükénéiek: amikor is lóvá tették a szegény trójaiakat.
Az emberiség hamar felismerte a mítoszok erejét, észlelte az irányadó elveit, az írott és íratlan szabályait. Hasznosította a kreativitást fejlesztő értékeit. Súlyos alapokon álló cölöpépítmények, időtlen hangulatú tanmesék voltak a mítoszok, s az emberek alapvető szellemi szükségleteit elégítették ki. E hihetetlen történetek néha tanmeseszerűek: lekerekítetten szépek, kalandosak, érdekfeszítők és – áttételesen – igazak is voltak. Az ősművészet kiizzadt gyöngyszemei. Egykoron nem csupán közösségformáló varázsuk, hanem tolmácsoló erejük is volt. Az ógörög civilizáció pusztulása után előbb a Római Birodalom fogadta őket örökbe. Később már egész Európa rajongott értük. Koptatással, morzsálással sikerült átvészelniük az átmenetet jelentő kora középkort, és a művészetekre is erős termékenyítő hatással voltak.
Léptékváltások
Az ókori mitológia a középkori művészetekben is kedveltté vált. A sors úgy akarta, hogy a keresztény hitvilág árnyékában istenei még megmaradhassanak. Sőt, a görög–római mitológia egészen a 18. századig élt az európai művészetekben! Immár jól áttekinthető új értékrendbe ágyazottan. A reneszánsz, a barokk, a klasszicizmus, sőt még a romantika is előszeretettel használta a témáit, szereplőit és cselekményelemeit. Évszázadokig megtartották az üdeségét, továbbra is ellenállt az enyészetnek. A naiv világképekben megjelenített, csillagképekbe ágyazott, a természetes egységérzet megbontásának veszélye nélkül is elemeire szedhető, ősi tudást hordozó kirakós teremtéstörténetek túlélték még önmagukat is.
Valójában ők szülték a világra a hét középkori művészetet is. Az emberiség őáltaluk került ki egykor a gyermekszobájából, hogy lassacskán átformálhassa a világot, talán magát a történelmet is. A világban született mítoszok közül meghökkentően sok volt az egymáshoz hasonlító. Akárcsak a népmeséinkben vissza-visszatérő, ismétlődő motívumok. Ezért is mondják, hogy a mitológiának a tanmesékhez több köze van, mint a valós történelmi cselekményekhez. Igaz, néhanapján kiragad egy-egy történelmi cselekedetet, máskor ősi kataklizmákat is emleget… Hivatkozhatunk a vízözön ősi történetére: amelyet az ismert ősi babiloni mítosz s a keresztény Biblia egyaránt emleget?
Palimpszesztek
Amikor a középkori mondák és a legendák részben már felváltották a mítoszokat, a mondai cselekmények újkori teremtéstörténetekkel gazdagodtak. Például eredetmondákkal: mi, magyarok általában a honfoglalás kori csodaszarvasregét emlegetjük előszeretettel. Ha a keresztényi mondavilágot vagy a középkori lovagi világ legendáit nézzük, akkor beutazhatjuk egész Európát. Az ókori mítoszok hatására ugyanis újak születtek. A XIII. században keletkezett az ősi germán hitvilág kései hősi eposza, a Nibelung-ének. A britek Arthur király mondáját tartják a legszebb nagyszabású keresztény mítosznak. Európában pedig talán Szent György legendája a legelterjedtebb. Nálunk, magyaroknál, a leányrabló kunt legyűrő Szent László, tündöklő királyunk történelmi legendája a legismertebb. De már közel a valósághoz, a Nyulak szigetén játszódik le a szelíd Szent Margit legendája is…
Az ember mítoszteremtő lénynek született. Tudjuk, hogy minden kor fejlett közösségeinek megvolt, megvan a maga mitológiája. Az ember vagy újraépíti őket, vagy teremt magának másikat, „korszerűbbet”. A mítoszok mindig nélkülözhetetlenek, összekötő habarcsai voltak a természeti népek kultúrájának, sőt a fejlett civilizációs közösségeknek is. Szereplői természetfeletti hatalmasságok voltak. Bölcs meglátásaikra vagy rigolyás tetteikre nehéz ma észszerű magyarázatokat adni, de nem is szükséges. Mégis, miként értelmezhetők, és miféle céllal alkották meg a mítoszokat? Változtak-e a letűnt korok igényei szerint? Valóban az örök művészet bonyolította, teremtette, s álmodta tovább őket, vagy ők maguk teremtették meg a művészeteket? Az ókor képzeletvilágát addig gazdagították, mígnem élő képelemtár lett belőlük. De ha kreatív elemeit átemeljük a modern alkotói világunkba: akkor átírtuk őket, és teljesen újat alkottunk belőlük. Mert ha a múltbélit a jelenkorral összekapcsoljuk, felkínáljuk neki a tovább élés lehetőségét is. A megkopott lenyomatok, levonatok ösztönös átírásával: palimpszesztusokat hozunk létre. Az ember a múltbéli emlékekhez úgy ragaszkodik, mint a gyermek a saját anyjához. Az anyatagadás pedig bűn: miként a talajtalanság, a gyökértelenség, a sehova se tartozás bűne. Évszázadnyi vajúdások után a jóléti társadalomnak köszönhetően eljutottunk odáig, hogy szinte minden civilizációs érték megjeleníthető. Megkapható a magasművészet (és a pszeudo- is) minden valamirevaló jelensége, mely elismertséget szerzett magának. És még azt merik mondani, hogy gond van az időszerű művészetek megértésével, amikor új mítoszok is teremnek. A maiak azonban jóval prózaibbak a kelleténél: lelketlenek, gépiesek s atomizáltak. A sokféle törekvéseket már nem mindig értjük meg. A modern életszemlélet az emberi képzelőerőt megfosztotta régi rangjától. Minden új próbálkozása érdekes, de már nem olyan szenzációs és nem annyira lelkesítő. Inkább mondhatjuk higgadtnak, prózainak és számítónak. Olykor már közönséges is. Nem a már bevált mesterségbeli tudás az emberiség művészetének újabb diadalma, hanem a konzumálható. Újfajta, korszerű mitológiákat gyárt. De mi lappang e mitológia mögött? Avatatlan félműveltség, barbarizmus, komolytalanság, álszentség, idegen tollakkal ékeskedés. Tollászkodás.
A korszerűség mitológiája ugyanis pazar, de idegen, mert érthetetlen keverék irányelveket követ. Istenekkel, félistenekkel és lelkes, emberhangon megszólaló táltos lényekkel van tele a virtuális világ padlása. A mitológia ókori istenei és a mondák legendás hősei újra divatba jöttek. De nem oly szívderítő látvány, amikor a filmvásznon megjelennek pumpált izomzattal. A felismerhetetlenségig kozmetikázott hősök immár egy utópisztikus világ rettenhetetlen gépbálványai. Nem az örök igazságért harcolnak, csak élvezik a digitális technika szenzációs vendéglátását. Immár kaotikus, végtelenített fantáziafilmekben küzdenek tovább.
Mindez csak az alkotói energiák pazarlása, lelki Trianonja napjainkban.
