6.
Leleplezések
Az új, sőt a legújabb művészi értékrend is a rangjukért egymással vetekedő értékekből áll.
1. Korunk mintha egyre kevéssé értené meg a művészetet. Mindeközben mégis a hagyományalapú értékrendet hajlamos lenézni. Bosszantó, hogy még azt is maradinak gondolja, ha egy alkotó elvontabb, kortárs nyelvezettel tolmácsolja pozitív viszonyulását a hagyományokhoz. A ma művészete törtető és túlontúl magabiztos a hagyománytalanságában. Gyakorlatias, változatos és sokféle, de mintha a tartalmassága erősen inogna: hol túltengene, hol mintha hiányozna belőle valami. A ma művészete csuszamlósabb bármely korábbi korszakban megtapasztaltnál. Nincs hasznos rendszere, következetes etikai és esztétikai értékrendje. Csak hanyag, szeszélyes és gyakran változó szubjektív receptúrái, normatívái vannak. Nincsenek tabui, nem természete a szégyenlősség, a visszafogottság. Mindentől függetlennek és merész cselekvőnek tartja/vallja magát. Gyakran viszi túlzásba, és az egykori polgárpukkasztások ösztönös öntörvényűségével hajlamos (vissza)élni. Ha kell, ellentmondást nem tűrően provokál. Tovább döntögeti a tabukat, mintsem hogy bevallja a mindenkori bűnét: de mindössze azt, hogy áthág minden létező szabályon.
2. A ma művésze a leggyakrabban önmagából indul ki. Önző módon csak(is) a saját gerinces elképzeléseit tartja érvényes álláspontnak. Az általános örök érvényű szabályok inkább csak zavarják. Tény, hogy nyughatatlan és dinamikusan változó világban élünk: talán ha akarná, sem tudná betartani azokat. A szabadságvágyó, de mindig a dobozba zártság érzetével küszködő művész már régen rájött, hogy bármikor lehetőség van a szabályok újraalkotására. E szabályokat aztán szabadon, tetszés szerint kulisszaként is tologathatja, ha az alkotói szemléletmódján épp változtat. Úgy tűnik, mintha az egyszemélyes szabadsága lenne a legfontosabb dolog a világon.
3. Az avantgárd törekvések világa az izmusokkal: a fauvizmustól egészen a negyvenes-ötvenes években divatossá vált art brut gyerekes, primitív, delíriumos festészetéig terjedt. Valójában az önmegvalósítás makulátlan szabadságára törekedett. Minthogy a haladó nyugatias eszmék irányában haladt, valójában nyitott kapukat döngetett. Mintegy négy évtizedig akadálytalanul haladt előre, s el is mondott a természetéről szinte mindent. Bizonyos, hogy túlhajszolta önmagát, de kisvártatva megszusszant, és újabb lehetőségeket fedezett fel. Az újfajta absztrakt művészet már a száraz geometrikus absztrakciótól egészen a gesztusfestészetig terjedt. Az avantgárd izmusok is megöregedtek, és újklasszikus irányzatokká váltak.
4. A neoavantgárd korszaka az ötvenes és a hetvenes éveben dívott. Meghatározó módon tragikus történelmi háttere volt: tulajdonképpen a második világháború lezárásával kezdődött el. Majd a hosszan tartó hidegháborús helyzet nyomta rá a bélyegét. Később ráébredt, hogy nemcsak a művészetnek, hanem az emberiségnek is újabb nagy kihívásokkal kell szembesülnie. Virtuálisan meg kell küzdenie a legújabb globális problémákkal: az ökológiai válsággal, az ember és a fejlődő technika konfliktusából eredő elidegenedéssel és az urbanizálódásból eredő problémák tömkelegével is. Így a munkanélküliség, a bűnözés terjedése, az alkoholizmus, a kábítószer-fogyasztás veszélye, a szabadságeszmék szabatossá válásával témáiban érintette a család válsága is: végül pedig az információs robbanás, a tömeghírközlések felgyorsulása okozták fejfájását. Az alkotónak eleinte mindez fura lehetett. Nem csoda, hogy egészen a hetvenes évekig a világ „atomizálódása” szinte pánikkeltő hatással volt a művészetekre is: az informel, a tudományos technicista irányzatok, a kinetikus művészet, a minimal art, a konceptuális művészet, a land art, a pop art és megannyi más, még az akcióművészetek több típusa is a válságérzetét fokozták.
5. Aztán beköszöntött a hetvenes évek második felétől a nyolcvanas évekig tartó posztmodern korszak, amely a transzavantgárd, azaz az „avantgárdon túli” szemléletmódjával akarta megváltani, megújítani a világot. Mégis inkább függetleníteni őt a politikai nézetektől, a személytelen, történelmietlen szellemi törekvések ideológiáitól. Azaz a konceptuális művészet által is felkínált anyagtalan művészetfelfogástól vagy a minimal art lecsupaszító világától. Újító művészeinket vezérelhette volna-e most már a megújuló technika csábítása? Ekként válhatott volna a kor művészete gépiessé és lelketlenné. Ez lehetett volna a különféle civilizációs mellékhatások következménye. Mégis, az új hullám (elsőként a német és az olasz) fiatal művészeit most inkább az ellenkező irányba csábította, ők inkább a személyes élményt tartották fontosnak, és a szubjektív lelkiállapotot helyezték a művészi cselekvés központjába. A kulturális nomadizmus szellemi atyja Achille Bonito Oliva volt. A nagy visszatérések időszakában művészeink zöme a különböző letűnt korok, régiók, kultúrák szellemi területeinek a bebarangolását, az egymástól eltérő kultúrafelfogások válogatását és vegyítését szorgalmazta. Ma már elég jól látható, felfedezhetjük egykori törekvéseiben a globalizmus vágyát és csíráját. A posztmodern művészet önkeresése az indulatos festészettel, az Új Vadak expresszív, erőteljes zaklatottságát hatalmas eredményként felmutatott, hevenyészett képalkotási módozataival és az új (kitalált) magánmitológiák elképesztő merészségével, valamint a graffiti nagyvárosi folklórt hazudó hatásaival folytatódott. Általuk válhatott volna a megszokottságtól menekülő alkotóművész akár közönséges hagyomány- és ikonrombolóvá is.
6. Már a huszadik század ötvenes éveitől gyanús volt a nyugati művészeteknek „a világ leleplezését” szolgáló törekvése. A demisztifikáló akcióművészet kiváló táptalaja volt a mindentől függetlenedni akarás hamis igézetének. A bátor tettek művésze számára ugyanis a klasszikus mesterség sutba vágása jelentette a haladást. E kissé anarchista szemléletmód hihetetlenül gyorsan kezdett hódítani a világ „haladó, modernizálódó” részén. Nyugat-Európa a művészetben is élenjáró volt mindig, most vissza is kapott valami elfogadható értéket az egykor kolonizált Amerikától: a művészi egyéniség önkifejező szándékának szabadságát. A hagyomány iránt azonban ő is csupán annyi tiszteletet tanúsított, mint amennyi a köröm alatt a kosz. Mert a korlátlan szabadsággal élni és visszaélni is lehet. A művész természete az önkifejezés, ma már azonban nem rejti véka alá saját egyéniségének újrafogalmazását. Műveiben könnyedén felfedezhetjük az erényeit és a hibáit is, mert a művész már csak a saját gesztusait ismételgeti rendre.
7. A posztmodern megfoghatatlan akkor is, ha szándéka épp az előző, a neoavantgárd kivéreztetése lett volna. Érdekes jelenség a demisztifikálás szándéka. De még érdekesebb a művész „önmegsemmisítő” tevékenysége: amikor a saját műveit tönkreteszi, összetépdesi, elégeti, roncsolja, vagy késsel kaszabolja. A rajzolni egyébként kitűnően tudó Arnulf Rainer Madárrá válás című akciósorozatán, amelyet még a hetvenes évek elején követett el, önmagát támadja meg a művészet erejével. Tetten érhető a törekvése, hogy megalázza önmagát. Feltett szándékát alig is tudjuk értelmezni, mert ő maga kitűnő rajztudással rendelkezett, mégsem ezen tehetségével akart élni. A body art és a gesztusfestészet eszköztárával: igen. Olyannyira, hogy még egy festőtársat, egy tehetséges csimpánzt is bevont az alkotómunkába, hogy a róla készített kinagyított mozgalmas fotósorozatait gyors, expresszív gesztusokkal fesse át. A demisztifikálás további jó példái: egy festő, aki a saját önarcképét éles késsel hasogatja össze. Vagy egy grafikusé, aki tábortüzén égeti el korábbi rajzainak, festményeinek nagy részét.
A korabeli neoavantgárd művészeti divathóbortok ideje már elmúlt, de ma is napirenden van a művészet szanaszét tapsolása/táncolása. Művészeti és antiművészeti tevékenységek és megnyilvánulások sokféleségében egyaránt megmutatkozik, hogy az alkotóművészet organikus rendszere egyszerre folyamatosan épül s összeomlik. És ha valahol valamely része meg is hal, idővel a hamvaiból újjáéled, és szárnyra kap megint: immár nem az időtlenség, hanem a felgyorsult idő mulandóság-gesztusai által.
