7.
1. Álmítoszgyártó
A huszadik század első évtizedében szárba szökkenő avantgárd megtréfálta az évszázadokon át gondozott, pátyolgatott fennkölt gondolkodás szokásrendjét/jogát, és elrontotta a „lágy” impresszionizmussal megelőlegezett új harmónia ünnepélyét. Felborította az általánosan elfogadott és következetes, mindig hadrendbe állítható finomított/csiszolt, érett etikai-esztétikai rendszert, amely az idők és a korhangulat megváltozásával megkopott. Az időszerűség igényével létrehozott izmusok a „régit” már avítt, csupán elvétve használandó muzeális építőanyagként kezelték. Holott a művészeti hagyományok értékrendje finom kötőanyagként még szolgálhatott volna. A kor művésze azonban a lassú haladás helyett inkább valami „elképesztően” újszerűt, nemeset, korhűt/korszerűt s a modernizálódó társadalom igényeinek leginkább megfelelőnek vélt megújító értékrendet szorgalmazta. Például a régi mitológiai rendhez egyáltalán nem hasonlítható, újszerű, egyéni, elvont álmítoszokat gyártott. Ötletelt. De lehet úgy is mondani, hogy kitalált dolgokat. Mert míg a régiek táplálták, gondozták, kiegészítették és koronként működővé tették a dicső magaskultúrákat, addig a modernek, miközben új rendet vágtak, valójában merészen romboltak is. A felvilágosult huszadik század politikai eszmeisége nyomán a felettébb ingerlékeny modern művészi szemlélet láthatóan türelmetlen és társadalmat ingerlő, forradalmi hangulatokat szított. Minden régiséget maradinak vélt, de az újdonságokat lelkesen fogadta. Ma világosan látjuk, hogy nem a szokványos értelemben volt fordított és destruktív, mert igaz szándéka szerint új eszmerendszert és megújuló értékrendet képviselt. Amely értékrend már nem lehetett sem az esztétikájában, sem az erkölcsiségben homogén, csak sokféle, hiszen egymás után jöttek létre „izmusai”, amelyek rendre a megbolydult társadalmirend-állapotokat szimbolizálták.
2. Segítő ártások
De lehetett volna-e anélkül, hogy a művész „ne ártson” a régi rendnek? Harsányan és felfedező szándékkal, de nyomasztó hangulatkorbácsolások nélkül? Az időszerűség hite kötelezte a művészt, aki szenvedéllyel átérezni akarta a társadalom verőerének lüktetését, a lelki rezdüléseit, és merészen tolmácsolta a kor gazdasági és szellemi állapotát, mindenekelőtt a válságát: állapotváltós kedvét. Vajon volt-e igénye a felültetett társadalomnak arra, hogy bajai közepette a művész foglalkozzon a válságával? Valószínűleg nem, vagyis kevéssé valószínű. Ténylegesen a huszadik században már másodlagossá vált a művészet szerepe, hiszen nem a közösség javát szolgálta már, hanem az önző művész egyéni érzelmeit volt hivatott közvetíteni a nagyvilág felé. S a művész szabályosan bele is gyalogolt a társadalmi válságok mindegyikébe. Nem tudni, hogy mennyire élvezte a valóság ízét. De megszűnt távolságtartónak lenni: nem is észlelte, hogy az elmélyülő társadalmi válság őt magát is benyeli. Műveivel, megszólalásaival, kiáltványaival olykor közönségessé vált. Az alkotó ténykedése gyakran nem tiszteletet vagy csodálatot váltott ki a közönségében, mint egykor, hanem meg nem értést, csalódást, szomorúságot, dühöt, undort, és csak ritkán: örömöt. Leginkább már csak a művésznek volt fontos a művészete. Ám a nagyközönség is gyakran berzenkedett, vagy éppenséggel inkább megjátszotta az érdeklődő rajongást, hogy ne nézzék maradinak. A csodálata értetlenséget és kevesebb megértési szándékot takart, mint gondolnánk. Vannak korok, amikor a közönség szűk rétege érti csak, hogy mit is akar a művész. Csak a ravasz kritikusok, a műértők, a szenvedélyes műgyűjtők és mecénások élvezik az új művészeteket, valamint a kihívást, hogy támogathatják a modern művészet eszméinek ünneplését.
3. Léthelyzet a köbön
Hogyan képes szárba szökkenni a tökéletes művészi életérzés a világ kínlódásai közepette? A művész nem csupán a nagy dolgokat, hanem az apró és nagy örömöket, ugyanakkor a drámákat, tragédiákat is megéli. Közvetve, áttételesen a kevésbé általános, inkább szubjektív életérzés szemszögéből képes megközelíteni: lekövetni, pontos képleteket megalkotni, a lényegest kivonni, és precíziós levonatot készíteni a pillanatnyi léthelyzetekből.
Új látószögből mutatták be fél évszázaddal később a táguló láthatárokat a posztmodern művészeti korszak transzavantgárd, szubjektív, tüneti, látszatkezeléses orvosláskurzusai is. A társadalmak állapotváltó létleleteit, azaz tükörképét leleményesen és sarkítottan „bemutató” alkotói megnyilvánulások azonban egyre merészebbek lettek. Olykor ordenáré vagy éppenséggel destruktív nyerseséggel hirdették s továbbvitték a „mindent lehet” művészi szabadságának zászlaját. Persze, olykor higgadtan, áttételesen, sarkítottan, de nobilisan, jó ízléssel. Míg igen sokszor csak parlagiasan, vagyis nemtörődöm módon. A kakofonikus szemléletmód mindig lehetőséget adott a hihetetlen sokféleség öntörvényű, „így akartam” megvalósulásának és elhitetésének. Az új művészetek korszerűsödő és káprázatosan kreatív, de a hagyományos esztétikai arányokat folyton megcsúfoló változatosságát a gyors kivitelezés sokféle módja dúsítja fel. Ez azonban nem jelenti okvetlenül a tökéletesedő művész szakmabeli rátermettségét, profizmusát.
És még szót sem ejtettünk arról, hogy még nem múlt el teljesen a bravúros figuratív és az átgondolt absztrakt festészetek ideje sem, gazdagító, gyarapító szándékkal az is visszatérni látszik. Igény is van rá, és remény, hogy megmarad: a mára arany középútként ismert s a valószerű vizuális ábrázolásának mértékkel mért tendenciája. Visszatérőben vannak megint a klasszikus művészetet elfeledni nem hajlandó művészsámánok, a zseniális figuratív rajztudással és kiváló színérzékkel bíró képzőművészek is.
4. Az esztétikum tagadása
A 20. század elején a művészeink még mind tisztes szakmabeliek voltak, pontosságra törekvő, hű krónikások a múltidéző korok elmeállapotának magasabb színvonalán. A maiak legfeljebb különcködő (politikus vagy apolitikus, egyre megy) magatartást tanúsítanak, és visszatükrözik a szabadgondolkodás újkori eszméit, irányváltásokat eltűrő dogmáit. Vagyis a „jelenkor felelős felelőtlenségét, a mindent magáénak tekintő mindentagadását, a túl okos tájékozatlanságát, a mindenféleség nemtörődöm bolondériáját”. Ez a divat, az esztétikum tagadása immár bevett dolog a huszadik század művészeinél. Ezen tagadásnak pedig sokkal több köze van a jól felismert tagadás esztétikájához. Goethe elborzadna, Gombrich is nagyon elcsodálkozna az új kordivaton, amely folyton áthágja, figyelmen kívül hagyja, nemtörődöm módon kikerüli a megcsontosodott szabályokat. Mert már az esztétika forrongó forradalmai sem érdeklik. E konzumtársadalomban sokszor csupán a pillanatnyi meglepetés eredménye számít. Az örökösen tájékozódni akaró művészi ösztönösség mögötte kullog, a legszentebb berkeinkben másfajta rendiség uralkodik. Mert immár lelkesen vesszük tudomásul azt is, ha valaki idegen tollakkal ékeskedik, egymást lemásolja, vagy a klasszikusoktól kiragadott idézetekkel egészíti ki a mondanivalóját.
Ma már így is jól érezzük magunkat, mert meglátásaink diktálnak, s a művészi szabadságérzetünk korlátlan hatalommal vértezett fel bennünket. A művész minden épkézláb, de eszement gondolatát is megoszthatja a társadalommal. Talán jó így is, hogy egyidejűleg a lelki-szellemi és fizikai korlátokat is feszegetjük. Ámbátor sok esetben a művészetekben is inkább az ellenkezést keressük, a megfordított, kudarcos logikát ünnepeljük és követ(el)jük. Mert úgy egyszerűbb alkotni? Esetleg újraalkotni? A számítógépes világ által átfertőzött vizualitások csapdájában vergődve újabbnál újabb ötletekre lelünk. A meglévő régi alkotások adják meg a játékos lehetőséget nekünk, kiszipolyozzák a jelenkort, de lám, újra hasznosítani kívánják a letűnt korok legbecsületesebb módon kiizzadt fényes alkotói munkájának eredményeit is. A vizuális művészetekben manapság általánosan a régen megfellebbezhetetlennek hitt szabályszerűségek áthágása a felettébb izgalmas és követhető minta. Az a baj vele, hogy sokszor kritikátlan, a hamist is felmagasztalja, a tökéletlent isteníti, a hibást az oltalmába veszi, a közönségest pedig mintha természetesnek tartaná. A legnagyobb erénye, hogy bátornak és úttörőnek képzeli magát. A legfőbb hibája, hogy olyan tájékozatlan társadalmi rétegeket is megcéloz, amelyeknek kevés tapasztalatuk van a műértelmezés kultúrájában, és akik elenyésző világtörténelmi, műveltségi paraméterekkel, ráadásul igen szerény etikai/esztétikai érzékkel rendelkeznek. Olyan állapot ez, mint a hetekig tartó és erőszakos cselekményekbe torkolló békés-agresszív tüntetéssorozat. Amelynek szervezői ismeretlenek, a céljai homályosak: de legott szélsőségesek.
Azt mondják, a művészi szabadság elbírja a tömeges performance-okat is. A valóságshow beépül a művészetekbe, a művészet pedig az életünkbe. Lehetséges-e, hogy ily módon is megvalósulhat az új művészet? Vagy mégis, túl merész lenne e gondolatmenet? Ránk vetődik a homály árnyéka megint. Manapság sem lehetünk biztosak semmiben.
