Mainstream
A XXI. század művésze érzi, hogy valahol alaptalan a fontosságtudata, talán ezért szorong és magányos. Valójában FÉL a csöndtől, ezért sarkallja a körötte lévő világot: érzelmességekre kényszeríti, haszontalan, olykor jóindulatú, de követhetetlen és hamis szenzációkkal áltatja.
A ma emberének istene talán már csak megabitekben mérhető. A tevékenysége valamiféle pótcselekvés, a világhódító törekvése pedig erőszakos csörte. Törtetés, amely zajjal és sok bajjal jár: harsány csinnadrattával, fegyvercsörtetéssel és gyakori szélsőséges megnyilvánulásokkal. A ma embere az önközpontúsága miatt nem képes elviselni mások figyelmetlenségét. Azt feltételezi tehát magáról, hogy a fősodorban van a helye, a divatos, „mainstreamben”. S még így is valamiféle tévedésre, félreértésre, urambocsá áramkimaradásra gyanakszik, ami miatt most épp megfeledkeztek róla.
Flow
Még mindig nem tudjuk eldönteni, hogy melyik tevékenységünk a fontosabb: a hagyományok ápolása vagy a korszerűség izgató kényszere? Sokak szerint nem is lehet egy napon említeni a kettőt, mert az idő síkjainak véletlenszerű összecsapolása talán a művészetek katasztrofális széthullásához vezetne. Ám tudjuk, hogy minden út vezet valahová. Előttünk a bő lehetőségek tárháza, és való igaz ugyan, hogy a legtöbb kísérletező művész sokszor a kiégési válság tüneteivel küzd, ennek ellenére folyton új eredmények elérésére kényszeríti magát. Inkább hajlamos elhinni azt, hogy az örök keresés a helyes, a célirányos alkotói középút.
Az általánosan elfogadott, következetesen hadrendbe állítható, finomított, cizellált etikai-esztétikai rendszerek idővel és a korhangulat megváltozásával előbb-utóbb elöregednek. A modern művészet, válaszul erre, markáns, időszerű, aktualizáló folyamatokat keres. Ámde a régi művészek felismeréseit is bele kell ágyaznia az újszerűbe, hogy az örökölt alkotói folyamat meg ne szakadjon. Kovászként hasznosítania kell mindazt, ami felkelti az érdeklődését. Ez az érdeklődés azonban korfüggetlen. A modern művész csak úgy érvényesül, ha egységes folyamatként tekint a mindenkori művészi tevékenységre. Feladata, hogy mindig újszerűt (korhűt/korszerűt) alkosson, és hogy a társadalom igényeinek megfelelőt hozzon létre. Ha a megújuló értékrendet kiizzadja magából, sikerrel jár. Kiegészítheti, működővé teheti a művészeti világot: megismételheti az egykor már sikerrel járó kísérleteket, élményreceptúrákat.
Gondolatalkotás
Az elvont művészi megnyilvánulásokat a korábbi művészeti korszakokban még (l)ehetetlennek tartották. A művészetet ma már az élet fejlődésével kibontakozó felsőbbrendű szellemiség szintjén kell megélnünk és megítélnünk. A megítélés tárgya lehet az alkotás maga, de annak folyamata is. Manapság a pillanatnyi élmény a fontos. Az időtálló műalkotás egyre kevésbé hihető. A korhangulat izgágaságra neveli a művészt, akinek ténykedése egyre elvontabbá válik: az érdeklődő közönség számára a gondolat-művei gyakran érthetetlennek bizonyulnak, ha ugyan nem értelmetlennek. Mára azonban az elvont alkotói folyamat izgalmassá vált. Fontosabb a hagyományos, maradandó művészi alkotásnál, amely már élettelenné vált lenyomata vagy levonata az egykori katartikus gyönyörélményeknek. Ezen felfogás ellen leginkább nem tehetünk semmit, mert a mai felfogás is elvont, de logikus következtetésekre alapoz. Lehetséges célja, hogy enyhítsen a művészet súlyos telítettségérzetén. Hogy az időszerűséget csak pillanatnyi, múló élményként fogja fel, és művészetében szükségtelennek tartja a mulandóság megörökítését. A hatvanas évekbeli konceptualizmus elméletművészete egyes művészeti teoretikusok (Beuys) elképzelései szerint a gondolatalkotás drasztikus előképe volt. Kevesebb és mégis több volt a vizuális megörökítéseknél. A művészi gondolatalkotás, vagyis a gondolatművészet a XXI. század nagy áttörése.
A korszerűség technicista szemléletének elterjedtsége miatt e korban már alig is lesz szükségünk a szépérzékünkre. A ma művészete minden újszerű megnyilatkozásában megcáfolni igyekszik az esztétika hagyományos sajátosságait…
Pórázon
A művészet fogalma még nem létezett, amikor alkotóját, különleges ábrázolókészsége tudatában, a közössége foglalkoztatni kezdte. Az ábrázolás egyfajta közérthető, alakítható, egyezményes jelrendszerben edződött. A varázslói tevékenység által megvalósuló alkotások a közönségüket nemcsak gyönyörködtetni voltak képesek, hanem meg is ihlették. Az élményvilágot az ősművész a közössége érdekében alkotta meg, és az elragadtatásig fokozhatta. Ez volt a formálódó hitvilág elhintett magja is. Jóval később, a fényűzéstől, a pompától és a korlátlan hatalombirtoklástól bódult uralkodók érdekében tette immár szervezett formában ugyanezt az alkotó, és máris történelmet kezdett írni a díszítői tevékenységével. A képi és jelábrázolást akkor már a mindenkori hatalom szolgálatába állította. Az okosan megtervezett, jól megszervezett, rétegelt társadalom katarzisélményének hasznos harmonizálására kellett törekednie. Értelemszerűen úgy, hogy ő maga biztonsággal alkothasson. Az uralkodói körök számára rituális szokássá vált, felettébb fontos volt a művészi káprázat. Más eszköze nem is volt, mint hogy ügyesen ő maga irányítsa az alkotói tevékenységeket. Mert ő maga döntött az alkotói tervek megvalósíthatóságáról.
Az ókori birodalmakban készült kolosszális alkotások legjavát tehát a felsőbbrendű uralkodók hozták létre parancsuralommal és a maguk dicsőségére. Az ókor alkotója nem volt művész, hanem alkalmazkodóképes, a háttérigények ügyesen irányított, szervilis végrehajtója.
De mihez kellettek a keményfejű, gyakran kegyetlen uralkodók, akik igába hajtották közösségeiket? Hogy a magasröptű céljaikat elérhessék? Az uralkodók, akik egykor isteneknek s félisteneknek képzelték magukat, a közösség törekvéseit sokkal jobban ismerték, mint ő maga. Ám természetesen mindenki megelégedésére nem, csak a saját igényeik kielégítésére tudtak hatalmasat cselekedni. A hatalmukhoz kellettek a hagyományos mítoszokat regélő képi ábrázolások, az uralkodó népszerűsítését szolgáló nagyszerű szobrászati alkotások, a csodálatos építészeti remekek. Alapvető emberi igényt, szükségletet ritkán elégítettek ki, nem az ő dolguk volt a társadalom eltartása. Annak magától kellett működnie. Az uralkodói réteg ravaszsága abban rejlett, hogy észrevétlenül fogta igába a társadalmat, jól szabályozottan és logikusan építette fel haszonnal működő rendszerét. Hogy a művészetek közösségi élményből erednek, az holtbiztos. De hogy önfenntartók lettek volna bármikor is? Az csak a vakkutya álma…
Szabad (?) művészet
A mai művészet akkor lesz igazzá, ha teljesen szabaddá válik. De nem a globalitás teszi naggyá: csak a kemény következetesség teheti nagyszerűvé és eredményessé. A huszadik század óta szerteszét ágazó különös törekvések ma már nem annyira vonzók, alighanem, mert lecsengtek, megkövültek, és már nem képviselnek haladó eszméket. Ámbátor a korabeli alkotások értékes relikviák, részévé váltak valamely kulturális örökségnek, a magasesztétikájuk révén feltételezhetően még jó ideig az örök tanulmányozandó vonzáskörében maradnak. Ami ugyanis egyszer bevált, az évszázadokig képes hatni a közösségre. Minden kornak megvannak a maga erényei s eredményei. De a tökéletlenségét jelző buktatói is.
