A névtelen mester évezredek óta tudta, hogy a teremtésrend követése az egyedüli helyes út. A modern művész egy évszázada ismerte fel, hogy a „technika” nem ellensége a művészetnek. De nem is a célja: csak az új utakat segítő eszköze, amelyet a saját javára fordíthat.
Az évezredes megnyilatkozások
Egykor a saját(os), egyéni meglátások és ábrázolási módok lehetőségétől megfosztott, lecsupaszított, egyértelmű ábrázolási szokások voltak az egyedül értékesek: a hagyományosak. Ezen lassan kicsiszolt, hosszan tartó és gyakorta az örökkévalóság szándékával megalkotott „szakrális”, változatlanságot sugalló ábrázolásoktól lett csak maradandóvá az emberiség kultúrtörténete. Az egyenletes fejlődés színvonalát tehát egykor tudatosan, igényesen és precízen, összefogottan formálták meg. A végsőkig kontrollált képalkotás mindig megbízható és irányadó volt, és maradandót, értékeset jelentett.
Hirtelen, durván ötletelő stílusváltásoktól a korabeli ábrázolóművészetekben szó sem lehetett volna. A különös, újfajta szabályoktól mentes vizuális ábrázolásban nemhogy nem hittek: egyszerűen tilos volt, mint ahogy a szakrális geometriában sem lehet pontatlan számításokat, hamis, rossz ábrázolásokat belecsempészni. Mi értelmük lett volna az egyedi próbálkozásoknak, amelyek megsértik a tökéleteset, a kánont? Vagy a közérthetőséget, az egyértelműsített igazságokat, a szakralitásokat, az isteneket vagy az uralkodói elvárásokat? Hiszen minden fegyelmezetlenség gyakorlati károkat okozott volna a sérülékeny birodalom szövetén, az összetartó, vallásra is alapozó rendszernek. Még a képi ábrázolási szabályok egyszerű hibái/áthágásai is komoly zavart kelthettek benne. Kétezer-háromezer éve nem voltak kérdőjelek: a tökéletesség univerzuma, a világ (vagy a „tökéletes” birodalom) hibátlan működtetése volt a fontos. A tökéletesség érzete mély tiszteletet ébresztett az emberekben, és az uniformizált követési vágy szándékát kényszerítette ki belőlük.
Egykori üzenetek a mulandóságnak és az örökkévalóságnak
Az ókorban szinte még az egyéni gondolkodás árnyalt kifejezésmódjának a mersze sem lehetett meg az emberi közösségekben. A közösségi gondolkodás korában az önkifejezés hibájába esett emberek egyszerűen nem érvényesülhettek. Vannak mégis ezredéves hátrahagyott falfirkák, jegyzetek, amelyek arról tanúskodnak, hogy az önkifejezésnek (kicsiben, mindenkor) megvolt a szándéka. Sőt, a korabeli lehetőségek szerint a plebsz előszeretettel hagyott hátra gyorskészített groteszk jel-ábrákat. A maga gondolkodása szerint megfogalmazott rajzi üzenetekben bárkinek a csípős magánvéleménye is érvényesülhetett. Római katonák falfirkái, vakolatvésetei voltak az első kaján, pajzán, közönséges graffitik (il sgrafitto), amelyek által érvényt szerezhettek akár a parlagias magánvéleményüknek is. Jelhagyó szándékukat tehát gyakran kinyilváníthatták. De csak manapság nevezzük „művészinek” a közönséges nyomhagyásokat. Ma különleges értékként emlékezünk meg róluk is. Ám egykor csak a nagy léptékű, maradandó, mereven ünnepélyes, fegyelmezett, pontos, kiérlelt kánonrendszerek számítottak értékesnek.
Az ábrázolási stílus(egyveleg) előregyártott sémái félreérthetetlenül igazodtak a korabeli vallási elképzelésekhez, de egy kialakult (vagy szándékkal kialakított) ízlésvilághoz is. A lehetséges eltérések legfeljebb a sémák kezelésének, a mesterek keze munkájának minőség- és képességbéli változati különbségeit jelölték. Az egyéni meglátások a magasröptű (hivatalossá tett) vizuális alkotásokban egyáltalán nem, vagy csekély mértékben kimutathatóak. Az egyéni törekvésektől való idegenkedés, a magángondolatok lehetőségétől való megfosztottság példaértékű uniformizáltsággal hatott a magaskultúrákban: a kanonizálás szabályszerűségeket követő mély harmóniájának rendszerét szolgálta. Nem lehetett másképp, a kollektív tudat fontosabb volt az egyéni érdekeknél.
Homo ludens
A frissen kitalált (kitálalt) művészi újítások, a hirtelen vált(oz)ások korában (20. század) az egyre inkább népszerű(sített) avantgárd forradalmi művészetek szabadon terjeszthető megnyilvánulásai voltak. A lazuló erkölcsök nyomán a világi látásmód divatba jötte, az egyéni meglátások felszabadító lelkesültsége a fortyogó fazékból kitörő gőzfelhőkhöz volt hasonlatos.
A modern művészet szellős stílusváltásai a történelmi alakulásokat, az emberi küzdés hullámvölgyeit, valamint az atomizálódott érdekbéli törésvonalakat kísérték. Rengeteg, olykor haszontalan, fölös energiát szabadítottak fel. Az új művészetek mégis az emberi erények és/vagy elkövetett hibák nyomvonalán törtek elő, és fejlődtek impozáns, testes fantáziafelhőkké. Vagyis lettek azzá, aminek ma is mutatnák magukat: szubjektív, tabukat, etikai és esztétikai korlátokat döntögető játékká. A beindított avantgárd furcsa, újszerű, ám feledhetetlen vizuális levonatainak sorsdöntő szerep jutott a 20. század elején. Forradalmár alkotói megnyerték az első csatáikat. A végsőkig liberalizálódott eszmerendszer a szabadgondolkodás kiskátéjának általános elterjedése révén még ma is hat ránk. A művészet szerepe akkor valamiért nagyon megváltozott, a szabad művészei folyamatosan újították, bővítették, ügyes képzőerővel álmodták meg a bővülő és egyre inkább szerteágazó, sokféleséget eredményező, atomizálódó vizuális lehetőségeket. Nevezhetjük őket a romlás virágainak?
A romlás virágai
A léptékváltáson, amely kikényszerítette a művészből a kibővített és kiteljesedett tudattérképet, mára széles körben az ismert tudatszintek bemutatását értjük. Az egyénre irányult szerepi hangvételben az volt a szép, hogy felszabadította a szabad gondolkodást. A személyesnek megélt tudati blokkok éber jelenlétté transzformálása azonban kockázatokkal járt. A művész ugyanis addig tanulmányozta a tudatosság valamennyi szintjét, mígnem valóban megnyitotta Pandora szelencéjét. A vizsgálódásai progresszív spirituális éberséghez vezettek. A tudatosság magasabb szintjeihez azonban elkülönített utakon jutott el, és ez eltérítette őt az objektív, belátható és mindenki számára elfogadható magasművészettől. Innentől kezdve ismeretlen utakon kellett járnia. A szubjektív gondolkodás pedig egyénített kreatív módszereket és további kényszerpályákat szült. Az egykori kanonizált, vagyis konzervatív ábrázolóművészet a mai napig tetszhalott állapotban van. Ritka a kivétel. Már régóta az egyszemélyes művészetek korát éljük.
Szubjektivitások és manipulációs kényszer
A művészet nem önmagától való, hanem a történelmi sors ok-okozati összefüggéseinek manipulációs kényszerszült eredménye. Vagy salakja… Olykor úgy tűnik, hogy régen csak a végsőkig átgondolt és következetességgel betartott aranyszabályoknak hódolt. Manapság már csak furcsa, átgondolatlan, atomizált sokféleségből tevődik össze. Ettől különleges: és felkapott. A 20. századi korhangulat zilált, izgága, sekélyes, felszínes, mindenképpen szétzilálódott s majdhogynem barbár művészeteket eredményezett, s mára forradalmi technikákkal is bővült. Az emberek zöme az új művészeteket eleinte nehezen vette be. Művészi felszínességet, képzetlenséget gyanított a nagyívű, groteszk ábrázolásmódok miatt. Olykor talán helyesek is voltak a meglátásai. A modern művész ugyanis ismeretlen hangszereken kezdett el játszani, gondolkodása a szokatlan, újszerű és nyers felfedező hangok objektivitásával tanult frissítő felszabadultságot: sokkal kevesebb szabályt és több, intenzívebb megélést kívánt. Ma minden művészeti kalandnak megvan a maga varázsa, de az ára is. Hanyag a következetlenség, amely állandóan valami üdítően újszerűt, izgalmas ismeretlent, mindenáron mást követel, a megszokottság helyébe pedig élményszerűt. (Lehetséges, hogy csak emiatt) az új művészetek fáradhatatlanul kísérleteznek. De hiszen folyton valamiféle esztétikai hiátusokkal küzdenek, és perpetuum mobile módjára önmagukat kergetik: a hiányosságokat leplezni próbálják, a lehetőségekkel pedig úgy manipulálnak, hogy mégis ők győzedelmeskedhessenek. Egy virtuális győzelem már felér a megmaradással.
Az objektivitás művészete a nyugalomé és az önzetlen alázaté volt. A modern művészetek szubjektivitásának szinonimái már nem csupán a gondolati szabadság, hanem az öntörvényűség és egyoldalúság, az önzőség és a magánakvalóság megfogalmazásai is. A mai művészetek szabadságvágya azonban kitartó és erős, még ha mélymerülésre kényszerül is. Kiszámíthatatlan, ügyes pillanatai mégis egyre jobban hasonlítanak Pilinszky gondolat-jóslatához: a mélypont ünnepélyéhez.
