13.
„Mi a szürrealizmus? Kakukktojás, melyet René Magritte képes a fészekbe csempészni.”
(André Breton)
Ez nem egy pipa”. Az egész még René Magritte óriás reklámpipájával kezdődött el. Azt gondolták, hogy a műve: valóság. Ezzel szemben csak kétdimmenziós, méretében is eltúlzott leképezése a dohányzásmániás valóságnak. Ez eddig stimmel is. Jóval később rá lehetett jönni, hogy gondolata nem csupán szürrealista volt: valójában az első, képileg is megfogalmazott konceptualista ősgondolat. Magritte gondolatának dupla csavaros lényegét valójában csak az 1960-as évekre fejtette meg és hasznosította pár szabadgondolkodó művész. A nagy többség ezt máig sem értette meg. Talán annyit mégis, hogy a dohányzás káros az egészségre, de a művészet nem.
Elvarázsolt
Átmeneti korban s állapotban leledzünk. Észleljük ugyan a haladásunkat, de nem fog(hat)juk fel a haladásunk irányát. Azt homály fedi, mert az önző, kicsinyes, magába forduló, köldöknéző emberszaporulatunk alig kíváncsi a klasszikus minőségekre. A vájt fülűek: talán. Azonban az általános emberi meggondolatlanság egészen szűk látókörűvé, ugyanakkor kíméletlenné teszi a tendenciózus, elaprózó, kicsinyes, sunyin/vaktában támadások ingerlékeny emberét. Úgy tűnik, lelki ápolatlansága, késleltetett hiányai miatt ma természetellenesen ingatag, és gyakran egytudó. Szélsőséges gondolkodása révén akár kártékony is tud lenni. Úgy általában, az ember(iség) a saját tapasztalataiból is nehezen tanul: folyton periferiális apróságokkal foglalkozik. Nem az élet nagy kérdései érdeklik, hanem a léthangulati felszínességek: kényelmes kapirgálások a szemétdombon, lebegés a nagy semmiben. Az elvarázsolt művésze(te)k különösen elaprózzák, fejezetekre tagolják önmagukat, önkifejező törekvéseiket, akarnok céljaikat vagy burkolt/rejtett céltalanságukat. Szubjektivitásuk már az eget ostromolja. A művész önmagának él. Mégis: az emberi közösségének is.
Hovatovább, manapság egyre több képzőművész az átlagos hétköznapok eseményeinek megjelenítésével foglalkozik. Inkább áttételesen fogalmaz, mert nem képes az objektivitások átfogó felfogására és elfogadására. Minduntalan csak a saját meglátásait, alternatíváit kínálja fel az örökkévalóságnak. (Örökkévaló-e az örökkévalóság, vagy csupán: tart, amíg tart, az emlékezete? Időtálló nagy szavaink mögött talán csak a múlandóság érzete munkál bennünk meggyőzőbben).
Csócsálások
A jelenkor divatos alkotásaira nem valamiféle társadalmi felelősségvállalásként kell tekintenünk. Nem okvetlenül a művész dolga vizsgálgatni és felügyelni az átpolitizált társadalmak mozgatórugóit. Csakhogy a fiatalos hév és a feltűnési vágy manapság gyakran szinte politikus jelleget magára öltő harcos állásfoglalásként, harsányságban és rebellisségben csúcsosodik ki. A konzumidiotizmusok és a szellős meggondolatlanságok és felelőtlenségek korában gyakoriak a túlkapások. A művész az üres fantazmagóriák rabja is lehet, hiszen a jelenkor legkülönfélébb, akár szélsőséges politikai véleményeket hangoztató sajtócikkeiből értesül ő is. Kifacsart híradásokból táplálkozik, gyakran a saját véleménnyel nem rendelkezők torzító, harcias pózában vesz elégtételt a mindennapos hiányérzetei miatt: próbál megfelelni a számára sem logikus, vérszegény tényállásoknak.
A jelenkor művésze gyakran és előszeretettel harsány, reklámízű, néha vállalható, olykor vállalhatatlan, szinte populista féligazságokat mond ki. A köznép sarkított meglátásait halássza, megcsócsálja, viszszapördíti, kiközvetíti. Ezt nevezzük ma: képben levésnek, időszerűségnek, objektivitásnak. Holott csak ócska trükkök, ámítások sora, amelynek gyakran áldozatául esnek és behódolnak az időszerűségre kíváncsiak. A természetes kíváncsiság hajtja, s talán meg is öli a művészetet. Mint ahogy a hatvanas évekbeli konceptualizmus is lényegében megölte a művészetet, amikor teóriává változtatta a valóságot, a mindennapos vizualitás élményforrását, a képi látványt. A költői meglátások így javarészt ki is maradhatnak a művészi jellemzésekből. Maradt hát a többnyire száraz, fényképekkel is alátámasztható/dokumentálható leírás, a tárgyi meglátások tárgyilagos, rideg megörökítése.
Végül is a kimagasló esztétikum megtagadása és gyomlálása adta meg az alapélményét. A gunyoros, kisstílű, olykor közönséges, mégis makacs és pontosnak hitt önálló megfogalmazások, véleménynyilvánítások sora. A konceptualizmus alighanem kiskorúsítani akarta a művészeti hagyományokat. Haladó szellemiségű volt, átütő erejű, mégis anarchista és politikus. Természetesen könnyen felvállalta az ellenzéki szerepet. Valójában azonban ő is egyoldalúan fogalmazott. Őszinte, de nem teljesen objektív mércével mért, fatalizmusában kigúnyolta a jelenkor(i)t, viszont esze ágában sem volt visszavágyni a lezártnak tűnő (közel)múltat.
Maya
Ha mindenki csupán önmagából indulna ki, s nem a tapasztalások, felfedezések képdobozos közvetítéseiből, vagyis az elektronikus sajtó csodálatos, ám gyomorrontó információs áradatából válna igazzá, ma talán boldogabbak lehetnénk. Mi azonban csökönyösen a szellemi fejlődés zsákutcáit, a betörés lehetőségét és a lehetetlennek tűnő kiúttalálást próbálgatjuk egyszerre. A kitörésünk egyedüli módja a folyamatos próbálkozás…
A hatvanas évek művészetét a világban az úgynevezett konceptművészet „közösségbe ágyazható gondolatköre” határozta meg, amely elsősorban az alkotás gondolatiságára, és nem az esztétikai értékekre helyezte a hangsúlyt. Hiszen szerinte műalkotás már nemcsak művészi igényű tárgy (festmény vagy szobor) lehetett, hanem az alkotó fejében kirajzolódó gondolat puszta (akár csak verbális) kivetülése is, papírra vetett instrukcióként, dokumentumként vagy fotódokumentumként. A konceptualizmus Magyarországon is meghatározó irányzattá vált. Gondolatköréhez kapcsolódtak azok az avantgárd, kísérletező művészek is, akik a filozófiai gondolatok megjeleníthetőségének lehetőségeit kutatták. „A művészeten belül létrejött a gondolati művészet, ahol a probléma nem feltétlenül a vizualitás nyelvén jelenik meg, de mint vizuális probléma kerül felszínre” – írta Pauer Gyula, a Maya szobor alkotója. Mint ahogy az ő szobrán is láthatjuk, ennek az irányzatnak a megnyilvánulásai szoros kapcsolatban álltak a fotóeljárással készült vagy fényképhez hasonlóan megfestett képekkel.
Beke László művészettörténész élesebben fogalmazta meg az irányzat fénykép iránti érdeklődését: „Amilyen felületesen elintézte nálunk az ötvenes évek művészetszemlélete a látványtól elvonatkoztató irányzatokat, úgy bánnak napjainkban mostohán a ’fotónaturalistának’ bélyegzett törekvéseikkel. Az elnevezés tulajdonképpen jogos (bár sok más szinonima mellett inkább az újrealizmus vagy a hipperrealizmus használatos), azonban lényegi a különbség a jelen és a megelőző periódus látványfestészete, fotószerűsége közt. Akkoriban a festő mankóként használta a fotót, mert híven kellett visszaadnia azt a látványt, amit a legtöbbször nem is volt alkalma látni.”.
Felfed(ez)és
Ma a hűen közölhetőség elsősorban nem technikai kérdés. A téma pedig az első megközelítés szerint kevésbé fontos, önmagában gyakorlatilag értéktelen is. Lényeges-e a látvány esztétikuma, a valóság mechanikus áttételek problémája, melyben manapság már a fotó játssza a főszerepet? Hiszen a hipperrealizmus fotószerűsége éppolyan gondolati probléma, mint a konceptművészet fotóhasználata. Pusztán más a megközelítése: ha a konceptualizmus különböző megnyilvánulásait mellé állítjuk. A műfaj összetettsége és megjelenése különféle műfajokban még érdekesebbé teszi ezt az irányzatot. Műfajok, irányzatok, meglátások tömkelege: természethű, tárgyszerű képi ábrázolások, alkotások, fénykép alapú művek és fényképszerű festmények folytatnak párbeszédet a puszta képzeteikkel. Csupán azért, hogy újra és újra rákérdezhessenek arra, hogy mi a művészet, és hogyan határozható meg minél pontosabban, a változó világ összefüggéseiben.
S hogy mi is a konceptualizmus? Erdély Miklós válasza: a konceptualizmus a művészet alternatív felfed(ez)ése a valóságban.
