Raffai Telečki Ágnes életében összefonódott a versmondás, a színészet és a logopédia. Emellett nem mellékesen két kisgyermek édesanyja is. Versmondóként jelentős díjakat kapott, ő is foglalkozott versmondókkal, színészként számos előadásban láthattuk, mostanában pedig logopédusként tanít. A beszélgetésünk idején Raffai Telečki Ágnes épp Ludason tartózkodott a Furioso élményparkban, ahol mesetábor zajlott.
– Ricz Dencs Tündével, a tábor megálmodójával már többször dolgoztunk együtt. Neki segédkeztem. Gyerekekkel foglalkozni szép és nemes feladat, de egyáltalán nem könnyű. Amióta munkahelyet váltottam, kevésbé vagyok jelen a rendezvények világában. Régebben a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség munkatársa voltam, ahol mindenféle rendezvényeket és táborokat szerveztünk. Miután átkerültem az oktatásügybe, a szabadkai Žarko Zrenjanin Általános és Középiskolában kezdtem el dolgozni logopédusként.
Milyen sorrendben jött az életedbe a színészet, a versmondás és a logopédia? Mondhatjuk-e azt, hogy ez a három terület nem esik távol egymástól?
– Ez a hármas bennem teljesen rokon. A versmondás jött először, már gyerekként szerettem a verseket, szavalóversenyekre jártam, és versmondótáborokban is részt vettem. A Szép Szó táborba még akkor kezdtem el járni, amikor Krekity Olga vezette. Kiváló szakemberekkel dolgoztunk, remek társaság jött össze. Rengeteget kaptam ettől a versmondóműhelytől. Amikor Zentára kerültem középiskolába, a Zentai Színtársulat tagja lettem, és tulajdonképpen ott kezdtem el színjátszással foglalkozni. Egyre több előadásban nyílt lehetőségem játszani, és ezután nem volt kérdéses a számomra, hogy színházzal foglalkozzak, innen pedig az út Újvidékre vezetett, a színművészeti akadémiára. Ha ezt e két világot, a versmondásét és a színházét kellene összehasonlítani, azt gondolom, hogy nem is olyan nagy, mégis óriási köztük a különbség. Talán csak attól függ, milyen oldalról világítjuk meg őket.
A versmondótáborban téged tanítottak, később pedig te lettél tanító, elbíráló. Erre hogyan tekintesz vissza?
– Korábban diákként vettem részt a Szép Szó táborban, majd pedig meghívtak csoportvezetőnek. A tábor nagyon fontos mérföldkövet jelentett az életemben, talán ezért is igyekeztem a maximumot kihozni magamból: hogy ha nem is egy mérföldkövet, de legalább egy kis kavicskát adhassak. Versfelkészítő is lehettem, ami szintén fontos. Ilyenkor a diákokkal verseken dolgozunk, amelyekkel egész évben versenyeznek. Ha sikerül jól elsajátítaniuk, hogy az belőlük és hitelesen szólaljon meg, akkor sikeresen szerepelhetnek vele, nekem pedig nagy élmény, ha ebben segíthetek. Amikor elkezdtem a logopédiai tanulmányaimat, beszédet tanítani hívtak a táborba. Ekkor is arra próbáltam törekedni, hogy amit átadok nekik, azt a későbbiekben is tudják hasznosítani. Érdekes visszatekintenem, hogyan lettem résztvevőből tanár és versenyzőből zsűritag. Látom ugyanazokat a hibákat, amiket korábban én is elkövettem. Talán azért vagyok hálás zsűriző, mert szurkolok a versenyzőknek. Tudom, milyen érzés közönség elé állni, és azt is, amikor valaki hónapokig vagy évekig érlel magában egy szöveget, a lelkét is kiteszi, erre valaki azt mondja, hogy nem volt hiteles. A művészet, a színház és a versmondás világa kegyetlen is tud lenni, mégsem gondolom azt, hogy a diákok serkentése céljából feltétlenül szükség van megfélemlítésre és megalázásra. A pozitív visszajelzésben és az önbizalom erősítésében hiszek, mert akkor tudnak bátran megnyílni, és őszinték lenni, ha érzik, hogy szerető közegben vannak. Szerintem a zsűrinek nem fölényeskedve kell hozzáállnia a versenyzőkhöz, hanem nyitott érdeklődéssel.
Többféleképpen láthattunk már színpadon. Mennyiben más egyedül fellépned, mint csapatban?
– Játszottam Szabadkán, Újvidéken, Zentán, a Tanyaszínházzal számos településen, de azt gondolom, szerencsés vagyok, mert mindig jó emberek vettek körül, biztonságban éreztem magamat, mert támaszkodhattunk egymásra. A színházainkban érződik a csapatmunka. Ehhez képest teljesen más duodrámában játszani, ahol két szereplő között kell meglennie annak a tökéletes összhangnak, ami hihetővé teszi a közönség számára mindazt, ami a színpadon zajlik. És persze az is más, amikor egy szöveg elmondásakor egyedül állok ki a színpadra – ilyenkor többet improvizálhatok, bátrabban játszhatok az érzésekkel, a hangulattal, a csenddel, mert nem kell attól tartanom, hogy összezavarom a partneremet.
Melyik előadásra emlékszel szívesen vissza?
– Ha most próbálom visszapörgetni az élményeket, szinte mindegyikhez jó élmények fűznek. Nagyon szeretem a vizsgaelőadásunkat, amelyet Zsákutca címmel Pongó Gáborral készítettünk. Újvidéken a diplomázáshoz egy duo- vagy monodrámát állítanak színpadra a hallgatók, szinte külső segítség nélkül. Élvezetes munkafolyamat volt, lassan dolgoztunk, elmélyülten, és úgy érzem, át tudtuk itatni a karaktereket saját magunkkal és egymással is.
Hogyan lettél logopédus?
– Újvidék után Budapesten a Színház- és Filmművészeti Egyetemen befejeztem egy OKJ-s képzést, amelynek színházi nevelés szak volt a neve. A drámapedagógiához hasonlóan arra irányul, hogy a színházon keresztül vagy a színházi eszközökkel hogyan taníthatjuk, formálhatjuk a gyerekeket. Szeretek emberekkel foglalkozni, és jó ideje azt érzem, hogy nekem a reflektorfénynél sokkal többet ad az, ha átadhatok valamit abból a tudásból, amit az évek folyamán több különböző területen remek mesterektől lestem, tanultam el. Ebben a pesti képzés is megerősített, valamint az is, amikor Szabadkán segédtanár lehettem a Színházi Műhelyben Kálló Béla mellett, aki korábban a színitanodában volt a tanárom. És hogy hogyan jött a logopédia? Tulajdonképpen a beszédtanáraim biztattak arra, hogy vágjak bele. Habár Pestre vettek fel, végül Szeged mellett döntöttem, és levelező tagozaton végeztem. Éjszakánként tanultam, a munka meg a kicsi gyerekek mellett, de azt gondolom, hogy megérte, mert egy másik világ nyílt meg előttem. A logopédiával párhuzamosan kellett választani még egy szakot, amely nálam a tanulásban akadályozottak pedagógiája volt. Így kerültem velük kapcsolatba a tanulmányaim során. A Žarko Zrenjanin Általános és Középiskolában tanulásban akadályozott és értelmileg akadályozott gyerekekkel dolgozunk. Nagyon izgalmas terület, rengeteg kihívással és akadállyal, néha egy pici sikerrel.
Szereted a gyerekeket, te is anya vagy. Szoktatok-e otthon mesélni, verset mondani?
– A lányom hatéves, a fiam pedig nemsokára négy. Ahogyan a szüleim is verseket olvastak gyerekkoromban nekünk, és nem lehetett lefeküdni esti mese nélkül, úgy az irodalom és a könyvek szeretetét én is igyekszem továbbadni. Azt szeretném, ha olyan szülő lennék, mint amilyenek az én szüleim is: hogy a gyerekeimet sikerüljön egyenes és becsületes emberekké formálni, akik nem félnek az újtól és a kihívásoktól. Akik kíváncsiak a világra, nyitottak, bátrak, és bármi is történjen, tudják azt, hogy mellettük állunk, és számíthatnak ránk. Kell, hogy ismerjék a korlátokat is, de azokon belül hihetetlen szabadságot lehet találni. Mostanában fogalmaztam meg magamnak, hogy szerintem az a legfontosabb, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben. Ha valami ebben gátol bennünket, nyomasztó vagy terhes, akkor próbáljunk változtatni, vagy élesen váltani, de szokjunk le arról, hogy mindig másokat hibáztatunk!
Hogyan élted meg a járványügyi szigorítások időszakát?
– Vegyesen. Nem volt teljesen felhőtlen és egyszerű időszak, de elviselhetetlenül rossz sem. Olyan napok is voltak, amikor megpróbáltam otthon óvodát játszani, napirendet felállítani. Akkor azt gondoltam, ez a helyes ebben a helyzetben. Azután rájöttem, hogy én csak anyuka vagyok, kár összemosni a szerepeket. Olyan is volt, hogy zavart a bezártság, mert aktív társasági életet élünk, szeretünk emberek közt lenni, barátkozni és sokat utazni. Ugyanakkor olyan időszak is volt, amikor úgy éreztem, nagyon jó az, hogy együtt lehetünk, csak mi négyen. Egyébként sem jellemző rám, hogy előre megtervezzem az életemet, de most még inkább megtanultam csak fél napra tervezni. Nem minden rajtunk múlik, és most hiába bosszankodunk a korlátozások miatt. Lehet örülni a spontánságnak is. Az iskolaévre is így készülök: sok tervem és ötletem van, de majd kiderül, hogy mindebből mit lehet megvalósítani.
Tervezel-e valamit arra az esetre, ha a helyzet jól alakul?
– Elmennék egy jó koncertre, és utaznék is. Eddig minden évben nyaraltunk, tengerre mentünk, ez idén elmaradt. Amikor emiatt elkezdtem sajnálni magamat, egy barátnőmtől hallottam, hogy ő karácsony óta nem jöhetett haza, március végére tervezték a hazautazást, de pont akkor súlyosbodott a helyzet, most pedig karanténba kényszerült, és félti a munkahelyét. Elszégyelltem magamat, hogy én azért nyafogok, mert nem nyaralhatok, ő viszont nem láthatja az idősödő szüleit. Erre is tanít ez a helyzet. Mert bizonyos szempontból önzőnek kell lenni, a saját érdekeinket és igényeinket tenni az első helyre, de másokra is figyelni kell, anélkül nem működhet a világ. Nemrég Kanizsán táboroztunk néhány napig, és olyan jól éreztük magunkat, hogy egy kicsit a tengert is kárpótolta. Egyáltalán nem rossz az, hogy most felfedezhetjük a saját környezetünket. Abból is töltekezhetünk.
