15.
Mottó: A szabadság hiánya általában rebellisé teszi, és serénykedésre, iparkodásra készteti, az „újdonságok” irányába sodorja az alkotót. A megszerzett vagy ajándékba kapott szabadsággal azonban élni is tudni kell. Egyébként hamar megüli nemcsak a művész, de még a fogyasztói társadalom gyomrát is.
Átalakulások, korszakváltások
A hetvenes évek transzavantgárd szemléletéhez hozzászokott, majd belefásuló és újító szándékkal fellépő fiatal alkotók szakítani igyekeztek a már bejáratott szerepvállalásokkal. A művész felhagyott mind a történetietlen, mind az anyagtalanító törekvésekkel: szakított például a konceptuális művészet szűkített, önmaga meghatározására szorítkozó felfogásával és a minimal art leegyszerűsített világlátásával is. Ehelyett egy kevésbé tárgyilagos és gyakran általánosító, ám sokkal szubjektívebb és némileg érzelmesebb létállapotot kívánt bemutatni. Talán épp ezért a végsőkig lecsupaszított egyszemélyes létélményét kínálta fel a közönségének. A szubjektív szemléletmód lett az önmagát meghatározó személyiség forráskútja. A művész most már nem a „biztos vagy bizonytalan” jövő irányába tekintgetett. Inkább farkasszemet nézett, és a múlttal folytatott párbeszédben fogalmazta meg a jelenkori eszméléseit, ötleteit, az időszerűséggel kacérkodó, újító szándékú lét- és látleleteit.
Tavarisi, konyec!
A nyolcvanas évek művészete már a haladó eszméké, a légköre pedig lazító, felszabadult volt. A művészet megelőzte korát. Megnyilvánulásaiban az elvont értékek helyett a „szubjektív realizmus” szélsőségesebb formáit követte. Az ellentmondásokat nehezen tűrő érinthetetlen személyiség kultuszát hangoztatta, a mű és az alkotója érinthetetlenségét bátrabban hangoztatta. Főként a közép-európai országokban a korábbi dédelgetett elképzeléseit voltaképpen csak felerősítette és újrahangolta. Eleinte nem is tudott mit kezdeni a kilencvenes évek elején hirtelen beköszönő Egyensúlytalan szabadsággal. Hamarosan mégis magára ébredt, és az egyre inkább felgyorsuló információáramlás segítségével építette tovább a mindinkább „korszerűnek és korhűnek” vallott világképét. A nyugati művészetek iránti vonzalma és azonosulási vágya olykor szinte túlzó mértékben erősödött fel. A gyors „felzárkózás” igyekezetében már-már a „nyugati művészi identitást” is túlszárnyalni igyekezett, és újító definíciójával egészítette ki, amely így valahogy hangzott: „Élj korlátlanul szabadon!” Ami még sosem volt.
A gyakorlatban a nagy átalakulások következményeként a „kelet-európai” művész lehetséges státusza (TTT) ingott meg voltaképpen. Ő maga pedig mintha átmenetileg magára maradt volna. Ellensúlytalanná, bizonytalan, félkarú mérleggé vált. A nyolcvanas években az irányába, művészete iránt kimutatott egészséges nemzetközi érdeklődés és kíváncsiság még megvolt. A lebontott (hidegháborús) vasfüggöny mögötti művészete iránt azonban alaposan megcsappant. A régió művészei ezért inkább a nyugatival igyekeztek azonosulni (egy húron pendülni). Hirtelen korlátlanul szabad mozgástere lett, emiatt versenyképessé kellett lennie (belföldön, külföldön és a nagyvilágban is). Mint a mindenkori hirtelen, paradigmatikus váltások esetében, ennek a váltásnak is voltak hátulütői. A korlátlan művészi szabadság kényszerhelyzeteket is teremtett. A versengés mintha a lóverseny futamaihoz lett volna hasonlatos, ahol a lemaradás a biztos önmegsemmisüléssel ért fel.
A megújulás TTT-je
Az elszigetelt művészi törekvések mesterséges korlátja, a társadalmi közeg befogadási hajlama általában erősíti vagy gátolja a mindenkori művészi teljesítőképességet. A kilencvenes évek derekán kínálkozó lehetőségek nem egyformán érintették a művészeket. A fokmérők most: a „talpraesettség, a találékonyság és a tehetségesség” lettek. Nem mind tudtak alkalmazkodni az újszerű állapotokhoz. Művészeinkben bizonytalanságot keltett például a belső és külső, azaz a hazai és az európai elvárások közötti különbség. A még fejletlen művészeti piac korlátjai miatt csak kevesek tudtak igazán érvényesülni, és csak a szerencsésebbek tudtak megélni az alkotásból. Ezért keresték az érvényesülés újabb lehetőségeit. Mint minden kisebb-nagyobb társadalmi válságérzet idején, sokan ismét csak a külföldre távozás mellett döntöttek. Mások is helyezkedtek, az új művészeti szervezetekben, egyesülésekben találták meg a kiutat: például beágyazták magukat a szervezett művészeti élet pozícióiba, művészeti, animációs, tervezőgrafikai… stúdiókba tömörültek. Sokan folyamatosan alapítványi pályázásokkal (pl. NKA) igyekeztek „önfenntartóvá” válni, megint mások művésztanári pozíciókban helyezkedtek el.
A művészeti intézményrendszer gyors liberalizálásával pedig hamarosan megjelentek a magángalériák, feltűntek köröttük a kurátorok, a kiállításrendezés újfajta szakemberei. Az addigi Képzőművészeti Alap (1952), 1968-tól a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapja (MNMA), 1992-től Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületévé (MAOE, a megszűnt Művészeti Alap jogutódja) alakult át. A fiatalokat képviselő Fiatal Képzőművészek Stúdiója független fórummá vált. (Ma Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület (FKSE), hat évtizedes múltra visszatekintő, az aktuális művészeti és társadalmi kérdésekre dinamikusan reagáló szakmai szervezet.)
Csömör
A nemzetközi ismertség célját is kitűző művészek most már alig foglalkoztak a politikai és gazdasági átalakulás vagy a helyi társadalmi viszonyok kérdéseivel. A kilencvenes évek művészete immár több, addig jelen nem lévő (importált?) filozófiai/társadalmi irányzat által (például: feminizmus, posztmodern) próbált hatni a közönségére. A művészetekben olyan újszerű fogalmak jelentek meg, mint a nőművészet, emblematikus törekvések, médiaművészet, technorealizmus… A nyitottá vált politikai, társadalmi közegbe való beágyazódás, a nemzetköziség hangsúlyozása (és a nemzeti identitás lefojtása) váltak divatossá. A művészetekre igen erős hatást gyakorolt a dinamikusan fejlődő média. Köztük a számítógépes programokkal való kísérletezés, a mozgó- és állóképi manipuláció sokféle lehetősége szinte húzóerővé tette a komputeralapú művészetet, amely a jövő jelképévé vált. Ezzel szemben a fotóművészet és a táblaképfestészet mint hagyományos műfajok olyan témákat és képi nyelvet alakítottak ki, amelyek pozitívan reagáltak a mediális manipulációra is, legelébb a kereskedelmi televíziókban és képes újságokban közölt hírvilági eseményekből, majd az interneten megjelenő hírek, képek áradatából merítettek újabb ötleteket. Mindeközben e két műfaj sikeresen megtartotta hagyományos, kézműves karakterét is. A grafika már sokkal kevésbé maradt önazonos: az elektrografika már(is) egyeduralomra törekedett.
Egyensúlykeresés
Hogy van-e helye a mindenkori rebellisségnek a modern művészetekben? A hatvanas évektől kezdve szinte évtizedekre lebontva, „blokkok szerint” merőben másképpen gondolkodtak a szabadságról. Nem azonos célok érdekében és dolgokért rajongtak és lázongtak az ifjú művészek, mint manapság. Nyilvánvaló, hogy minden korszak művésznemzedékének más a valóságmeglátása, mást vall a korszakról, amelyet ismerhet, és mást vall az általa elképzelt (nagyszerű) jövő megvalósítási lehetőségeiről… Mindez különféleképpen érinti: terheli, hipnotizálja, elaltatja, vagy épp ráébreszti valamire, sarkallja, bátorítja vagy lojálissá teszi és dühíti, de mindenképpen rábírja a nemes alkotói cselekedetekre. És/de: semmiféle eszme nem jogosítja fel arra, hogy közönségessé váljon.
A sas ne kapkodjon a legyek után, mondták egykor. A művésznek sok a dolga: kerülnie kell a hamis, hagymázas ideológiák és gondolatok csapdáit és terjesztését. Nem szabad elősegítenie a talajvesztettséget, vágynia vagy vállalnia a kiüresedés rémét. De mindenképpen csillapítania kell a nemtelen lázadások hamis hőfokát.
