Elmúlt még egy foci-Eb. Nem volt különösen nagy dobás, de azért nézhetők voltak a meccsek. A magyar válogatott elsőként zárt a csoportban, bejutott a 16 legjobb közé, de ebből nem kellene messzemenő következtetéseket levonni. Sem lebecsülni, sem pedig túlértékelni, végül is a csoportban csak harmadik portugálok nyerték meg a tornát, ami igazolja, hogy versenyezni is tudni kell. Azután Gera Zoltáné lett az Eb legszebb gólja. Kár, hogy nem hivatalos választás volt, hanem internetes szavazás. A magyar szurkolók jól bedolgoztak, hisz ők adták le a voksok 27 százalékát, ami elegendőnek is bizonyult. Hagyjuk azonban a nemzeti fellángolást, Gera gólja valóban nagy volt, de ha jobban belegondolok, ha szavaztam volna, a walesi Hal Robson-Kanut választom. Ízlés kérdése, de az valóban mesteri volt, amikor három belga védőt küldött árnyékra egyetlen ötletes csellel, s meg sem lepődött, hogy bejött neki, hanem simán betette.
Időközben volt egy Wimbledon is. Ott a szerbiaiak leszerepeltek – de a szervezők is. Azzal érvelve, hogy a legjobbaknak is legyen egy-egy meccsük a centerpályán kívül, esős napon Đokovićot a tető nélküli 1-esen játszatták. Nem elég, hogy világelső, hanem emellett címvédő, első kiemelt, zsinórban négy nagy tornát nyert, és aktuális Laureus-díjas teniszező. Mert utóbb kiderült, hogy Murray és Federer minden meccset a centerpályán játszott. Itt mégsem Đoković a téma – hisz neki Querrey-t libalegelőn is le kellett volna győznie –, hanem a mindenkori első és címvédő. Mert az ilyesmi nem lehet ízlés kérdése. Összeesküvésről azért mégsem lenne szabad beszélni, elvégre ugyanaznap Murray-t is megtáncoltatták a tető folytonos nyitásával és csukásával és a meccs szükségtelen szaggatásával.
Szerbiában ugyanakkor érdekes kosárlabda-hercehurca folyt. Boban Marjanović nem játszott az olimpiai selejtezőn, mert éppen 21 millió dolláros oka volt rá, ezért Đorđević kapitány törölte az olimpiára utazók listájáról. Mennek, akik a pályán kiharcolták. Elvszerű döntés, van benne logika is, noha a gyakorlat mást javasolna. A franciák például nem azt a teljes csapatot küldik, amely a Fülöp-szigeteken selejtezett sikerrel, s azt is tudjuk, hogy például az atlétikában és az úszásban is a selejtezőben gyakran egy váltó szerepel, a döntőben pedig a legjobbak. Csak az a kérdés, Marjanovićnak helye van-e a legjobbak között. Játékával tavaly a C. zvezdában és az idén a San Antonióban ezt igazolta. A másik kérdés, Rióba éremért megy-e a csapat, vagy csak a részvétel kedvéért, ha már kijutott. A harmadik kérdés, Marjanović megbontaná-e a csapat egységét, ahogyan a kapitány véli. Đordević szerintem mindent akkor rontott el, amikor kijelentette, reméli, Marjanović jövőre elfogadja a meghívást. Miért? Tán előre tudni, hogy jövőre majd beillik a csapatba? Másrészt, ha a kapitány elvszerűsége becsődöl, és Rióban nem lesz érem, mondjuk, mert centerpozíción hiányzott egy tapasztalt kosaras, miért gondolja Đorđević, hogy nem rúgják ki, mint a Panathinaikoszból, és jövőre is ő küldheti a meghívókat?
