Amint áthajtottunk a zentai Tisza-hídon, a szeles róna fogadott keblére minket. Eltűnődtem, hogy számomra minden itt Bánátban kezdődhet, hiszen alig jártam e tájakon, de Padén nyertem meg tavaly a riportpályázatot és most egy újabb megtisztelő történésnek lehetek a része, a Sikoly irodalmi és művészeti folyóiratnak. Útitársaimmal Muzslyára igyekeztünk, ugyanis itt született meg a fiatal írókat és művészeket támogató folyóirat, valamint este következett a Sikoly tavaszi, valamint nyári számának bemutatója.
A csipet-csapat teljes, mellettem ül Sándor Zoltán, a folyóirat főszerkesztője, de velünk tart további két szerkesztőségi tag is, Csík Mónika, és az imént vettük fel Zentán Szögi Csabát. Nyugat-bácskai gyerek vagyok, a Duna menti erdők közelében nőttem fel, így kissé szokatlan számomra a széles vidék, de felüdülésnek számít Nagybecskerek pezsgése is, hiszen a kulturális élet szemmel láthatóan duzzad az élettől. A város központjában pedig tömve vannak jó kedélyű emberekkel a teraszos kávézók.
– Mintha tengerparton lennék, egyre csak azt várom, hogy az utca végén feltűnjön a tenger – ámul Csaba, a központban sétálva.
A röpke pihenő után már újra autóban ülünk és úti célunk felé vesszük az irányt, Bánát legnagyobb magyarlakta települése felé, Muzslyára. Csakhamar megérkeztünk, hiszen szinte össze van nőve a két település. A Sziveri János utcába igyekszünk, Zoli szüleihez, fel is kaptam fejem, a folyóiratot a Sziveri János Művészeti Színpad adja ki. Micsoda véletlen.
Családi hangulat és húszéves pálinka fogad minket Sándoréknál, és bár szemmel láthatólag én vagyok az egyetlen idegen, egyáltalán nem érzem magam annak. Úgy látszik, a bánáti emberek szíve olyan nagy, mint a bánáti síkság, mindenkit befogad. Csakhamar megjelenik Sándor Róbert, a folyóirat műszaki szerkesztője és leülünk ebédelni. Család a családban.
Kora este lassan telt a muzslyai Magyar Ház, egyre többen vetettek kíváncsi pillantásokat Léphaft Pál karikatúráinak tárlatára, a bejáratnál pedig Kovács Jolánka, a Sziveri János Művészeti Színpad elnöke fogadta a vendégeket, majd miután szinte egyetlen üres szék sem maradt, megnyitotta a rendezvényt. A vendégekkel szemben a folyóirat szerzői foglaltak helyet, igaz, nem tudott mindenki eleget tenni a meghívásnak, így csak Bába Zoltán, Sándor Zoltán, Czirok Attila, Csík Mónika, Szögi Csaba és az est jókedvű házigazdája, Jolánka képviselte a folyóiratot. Léphaft Pált méltatta és mutatta be, majd átadta a szót magának a karikaturistának.
– Ilyenkor mindig valami okosat kellene mondani, de védekezni fogok. Ha dicsérik az embert, jólesik, tiltakozni viszont nem illik – vetette fel Léphaft Pál –, de hogy miért is lettem karikaturista? Olyan ez, mint egy szocialista-realista regény. A véletlen műve, semmi különös. Mindenki meg tud tanulni rajzolni, tíz-húsz év és kész. Kis tehetség kell és rengeteg munka. Nem tudok rá válaszolni.
A számos díjjal kitüntetett karikaturista némi öniróniát is beleszőtt mondataiba. A közönség nevetett, felszabadultan, nyoma sem volt feszültségnek, egy-két kíváncsi szem felpillantott a teremben félkörben elhelyezett karikatúrákra, és mosollyal ajándékozta meg a lepillantó vajdasági magyar közéleti szereplőket, művészeket, politikusokat. Mosolyogtam én is, hiszen némelyikükkel én is szinte nap mint nap kapcsolatban állok, dolgozom, és most valahogy emberközelibbek, barátságosabbak lettek.
– Restellnek tiltakozni, de általában szeretik hazavinni a képeiket, ha pedig megdorgálnak, azt vehetjük elismerésnek is – válaszolt végezetül lapunk munkatársa Jolánka kérdésére, hogy miként reagálnak a képekre a karikatúra alanyai.
A rövid beszélgetés után Sándor Zoltán, a Sikoly főszerkesztője mutatta be az idén ötödik éve megjelenő folyóirat 18. és 19. számát.
– Mindkét szám négy fejezetre tagolódik, és igyekeztünk úgy a szépirodalmat, mint a kritikát, valamint a közéleti témákat feldolgozni. A tavaszi szám többnyire a tájhoz kötődik és a korábbi évek sikeres műhelymunkáit folytatva alkottuk meg a Képekbe ágyazott történetek című fejezetet, amely abból állt, hogy a szerzők Kószó Attilától, a szám illusztrátorától kaptak egy-egy fotót, és az alapján írtak egy rövid kis szöveget. Ezenkívül néhány vajdasági vonatkozású kötetről szóló kritika is olvasható. A nyári számban nagyobb figyelmet szenteltünk a kezdő fiatal alkotóknak. Idén is részt vettünk a Középiskolások Művészeti Vetélkedőjén, díjaztunk, de nem csak a díjazottaink alkotásait jelentettük meg, hiszen Magyarországon élő kezdő szerzőktől is kaptunk műveket. Továbbiakban a Fedél nélkül fejezetben olvashatják Szabó Palócz Attila drámáját, a Húsz év utánban pedig Mészáros Zoltán nagyesszéje található, amely az 1989-es eseményeket próbálja összegezni mai szemszögből – ismertette a folyóiratot a főszerkesztő.
Ezt követően ízelítő következett a megjelentetett művekből. Elsőként a reneszánsz ember sokoldalúságáról megismerhető Bába Zoltán jogász, író, zenész, akvarellfestő haikusorozatát olvasta fel Sándor Zoli, miközben maga a szerző furulyán, halkan lopta be szívünkbe a Hegy álmát. A több száz éves dallamok lágyan ringatták a tömör, rövid, de súllyal bíró mondatokat, látom-e újra / a hajnalban álmodott / dimbes dombokat. A terembe csend és merengés költözött be, szinte tapinthatóvá vált. Lepillantottam az asztalra és egy furcsa, hangszernek látszó esernyővégen akadt meg a szemem, de már jött is a következő előadó és szerző, Czirok Attila.
– Sportnyelven szólva Attiláról azt lehetne mondani, hogy saját nevelés, hiszen első verse több évvel ezelőtt a Sikolyban jelent meg, de azóta úgy versei, mint rövidprózái számos irodalmi orgánumban jelentek meg határon innen és túl – köszöntötte a Sziveri János Művészeti Színpad alelnökét Zoli.
Attila gondolatébresztő mondatai után az életöröm földi megtestesülése, Szögi Csaba, a Képes Ifjúság munkatársa következett. Művei, legyen az akár vers, próza, kritika, tudósítás vagy riport, tele vannak élettel, lélekkel, csakúgy mint szerzőjük. Második, nemrég megjelent regényéből, a Mint ami lent van címűből olvasott fel egy részletet, a jelenlévők nagy örömére, amit Bába Zoltán a furcsa esernyővégszerű hangszerével festett színesebbé. Miután Csaba újra mosolyt csalt a vendégek arcára, Csík Mónika többszörösen díjazott költő, író következett.
– Kispiacról érkezett, a Sikoly szerkesztőségének tagja, gyümölcsöskerteket és szövegeket gondoz – mutatta be Sándor Zoli lapunk lektorát.
Miután az est csöndjében Mónika versei által átkalauzolt minket az ébredő reggelbe, N.Czirok Ferenc, a művészeti színpad és a Sikoly folyóirat alapító tagja egy versformába öntött élethelyzettel – mint ahogyan azt meg is jegyezte – állt ki a közönség elé. Kovács Jolánka, a művészeti színpad éltetője, mozgatórugója, szövegek gondozója és szerzője, egy fáradhatatlan szervező következett a sorban, vagy mint azt Sándor Zoli megjegyezte: valódi bánáti nagyasszony. A rövid novella után Jolánka végezetül a Sikoly főszerkesztőjét, lapunk belpolitikai rovatának szerkesztőjét, számos önálló kötet szerzőjét mutatta be vendégeknek.
– Sándor Zoli mindig foglalt, mindig dolgozik, rengeteget ír. Ha felhívom, akkor vagy a Magyar Szóban dolgozik, vagy ír és útközben főz – mondta Zoliról Jolánka.
A szerzői est után a Telepi Rádió triumvirátusa következett egy rövid kabaréval, mintegy megkoronázva az estét. A helyi jellegű és a naprakész politikai témákkal, poénokkal felvértezett trió fellépése alatt volt, aki a hasát fogta és volt, aki könnyesre nevette magát. Nem kerülte el figyelmüket Muzslya nevének eredete sem, de Vajdaság statútuma és a kettős állampolgárság is pellengérre kerültek. A vastaps természetesen nem maradt el.
SZÜKSÉG
A rendezvény végére egy szerény fogadásra került sor. Előkerültek az italok, sör, bor, pálinka és üdítő, valamint pizza volt terítéken. A vendégek nagy része hazament, hisz este tíz után nem mindenki engedheti meg magának, hogy fent maradjon. A megmaradt harmincfős társaság jókedvvel folytatta az estét, majd felköszöntötték Bába Zoltánt, aki aznap töltötte be 48. életévét.
– Nem azért csináljuk a Sikolyt, mert valami nagyot szeretnénk tenni, hanem egyszerűen szükség van rá. Sokan megfeddnek minket, hogy miért Bánátban csináljuk mindezt, valamint, ha Újvidéken lenne a központunk, többen olvasnának minket. De nem a földrajzi hely az, ami számít. Kiadványunkkal bebizonyítottuk, hogy itt is lehet jót jól csinálni. A legnagyobb baj viszont az, hogy nincs pénz. Belebetegszünk – panaszolta Jolánka.
Hasonlóan vélekedik Sándor Zoli is, holott ő már szinte szabadkai lakosnak számít, hiszen munkahelye oda köti.
– Az évente megjelenő négy kötet kevés ahhoz, hogy mindent felöleljünk, ugyanis kiadványunk demokratikus, helyet ad a hagyományos irodalomnak, de a Vajdaságban kevésbé elfogadott, periferiális műfajoknak is, a sci-finek, a horrornak vagy akár a képregénynek is. Szinte az egész Kárpát-medencét felöleljük, vannak íróink és olvasóink többek között Felvidéken, Erdélyben is. Az internet és a válság korában, amikor naponta szüntetnek be folyóiratokat, mindez nagy eredmény – taglalta a főszerkesztő.
Lassan fény derült a számomra rejtélyként szereplő hangszer kilétére is, és mint megtudtam, egy reneszánsz görbekürtről van szó.
– Nagyon nehéz beszerezni ezt a hangszert, amely különben a klarinét és az oboa elődje. Nagyon drága, és legközelebb csak Magyarországon készíti mindössze egy-két hangszerkészítő mester – magyarázza tört magyarsággal Bába Zoltán, a reneszánsz zene kedvelője, aki meg is jegyzi, sajnos elég későn tanult meg magyarul.
Beszélgetésünk után újra kezébe veszi a hangszert és időtlen dallamokat varázsol elő. Az előadás közbeni figyelő csendet később hangos, jókedvű moraj váltotta fel, de a kürt megszólalása után újból csend uralkodott a teremben. Méltó lezárása a napnak. A végtelennek tűnő rónán még órákig visszhangzott az est dallama.
Pár nappal a muzslyai vendégeskedés után egy kávézóban beszélgettem néhány fiatal ismerősömmel. Kézről kézre vándorolt a kötet, volt, aki csak átlapozta, volt, aki olvasgatta. Eltűnődtem, vajon hány polcon lehet majd megtalálni a Sikolyt, vajon mennyien veszik a fáradságot, hogy olvassanak? Vajon mennyien ismerjük tehetségeinket és az írásaikat? Aggasztó sejtések ébredtek fel bennem, hiszen amellett, hogy így tudatjuk a világgal létünket, saját önazonosságunkat őrizzük meg, és nem a globalizmus, a kereskedelmi csatornák, valamint az internet olvaszt minket valamiféle egyszínű lelketlen alakzattá.
