• Mikor kezdődött a focista-pályafutása?
– A moholi Bácska Labdarúgóklubban kezdtem 16 évesen a pályafutásom. Koós Vilmos adai tornatanár, aki a moholi labdarúgóklubban edzősködött, látott meg a téren focizni. Majd felültetett a biciklire, és elvitt a Bácska-pályájára. Az első edzés után mondták, hogy játsszak a moholi csapatban. Akkor húztam a lábamra először futballcipőt. A következő alkalommal már leigazoltak, és az ifjúsági csapat tagja lettem. Korábban Adán is próbálkoztam, de az edző nem vett be a csapatban. Moholon 17 éves koromtól az első csapatban játszottam. Egy kiváló zombori edző, Anđelković vezette a csapatot. Velem külön foglalkozott, ígéretes tehetséget látott bennem. A Bácska akkoriban az Újvidéki Ligában játszott, és a magasabb rangfokozatba való jutásért küzdött, ami végül nem sikerült. Kiváló játékosok alkották a csapatot, ahova csoda volt bekerülni. Az idény után otthon felkerestek a Zentából, hogy igazoljak át.
• Örült a Zenta felkérésének?
– Alig vártam, hogy mehessek, hiszen a Zenta két rangfokozattal magasabb ligában szerepelt a kiváló Ristić edző vezetésével. 18 évesen kerültem csapathoz, ahol a negyedik fordulóban kaptam először játéklehetőséget. Megragadtam a lehetőséget, és bekerültem a csapatba. Két évet fociztam Zentán. Az első évben jobbhátvédként szerepeltem, jóllehet a védekező középpályás posztot kedveltem, de az erős keret miatt csak oda kerülhettem be. Miután a középhátvéd Bognár András bevonult katonának, helyette egy évet játszottam ezen a poszton. És a Vajdasági Liga legjobb középhátvédje lettem.
• Hogyan került az újvidéki Vojvodinához?
– Már korábban részt vettem egy tehetségkutatón Cservenkán, ahol belgrádi és újvidéki szakemberek figyeltek bennünket, köztük Vujadin Boškov. A Bácska játékosaként is lehetőségem nyílt arra, hogy az újvidéki Vojvodina játékosaival eddzek. A bajnokság befejezése után hívtak az újvidéki Vojvodinából, hogy a csapat tagjaként vegyek részt az olaszországi Parmában a 20 éves korosztály számára szervezett tornán. A tornaszabályzat lehetővé tette, hogy minden csapat benevezhetett két más klubban szereplő játékost. A tornán az Inter, a Parma, a Roma, a bukaresti Dinamo, a Ferencváros, a Vojvodina és a belgrádi Partizan csapatai szerepeltek. A tornát a Vojvodina nyerte meg. Esti mérkőzéseket játszottunk 10000–20000 néző előtt. A középhátvéd posztján játszottam, és a torna legjobb védőjátékosának választottak. A hazatérés után azonnal négyéves szerződést kínált fel a Vojvodina.
• Elfogadta a szerződésajánlatot?
– Azon nyomban aláírtam, nem kellett győzködni. Bár korábban nem hittem, hogy odajutok, ez annyira távolinak tűnt. Nem is álmodoztam, hogy itt vagy ott szeretnék játszani. Mint minden gyereknek, nekem is volt példaképem, mégpedig a Honvéd játékosa, Tichy Lajos hetvenszeres magyar válogatott. A szerződés aláírása után a Vojvodinától kétmillió dináros hűségpénzt kaptam, ami sok pénz volt. Nem kértem, azt mondták, ez jár.
• A klubnál hogyan alakult a pályafutása?
– A Vojvodinában akkor hat állandó jugoszláv válogatott szerepelt. A középhátvéd posztján lehetetlen volt bekerülni a csapatba, ahol Ivica Brzić játszott. A jobbhátvéd az az Aleksić volt, aki az országban egyedüliként tudta szabálytalanságok nélkül szerelni Džajićot. A balhátvéd a szabadkai Bácskából odakerült Zemkó József volt, aki kőkeményen bánt az ellenféllel. A bíráskodás akkoriban nem volt ennyire szigorú, a durvaság elfogadott volt. Nekem nagy hiányosságom volt, hogy nem tudtam durva lenni. Tanítottak, de sehogy sem ment.
• A bajnokságban sikerült játszania?
– Később jöttem rá, hogy miért is igazolt le a Vojvodina. Az I. ligás klubok megegyeztek, hogy indítanak egy ligát a 21 év alatti játékosok számára, amiből nem lett semmi. A Vojvodinába létezhetetlen volt bekerülni, nem azért, mert nagy volt a játéktudásbeli különbség. A nyári felkészülés során minden mérkőzésen lehetőséget kaptam, és jól játszottam. De amikor jött a bajnoki mérkőzés, akkor a tapasztalt játékosok álltak a csatasorba. A padra kerülhettem be, vagy még oda sem. Azon a nyáron a jugoszláv bajnokcsapatok számára megszervezték a Bajnokok Ligáját. Ezt megnyertük, én is játszottam. A döntőben 2:1-re megvertük a Partizant a JNH Stadionban. Az újságok tele voltak azzal, hogy egy ismeretlen fiú zsebre tette Radomir Antićot, akit jobbhátvédként én fogtam. Ő nem sokat focizott, én viszont két kapufát is rúgtam. Mindenki el volt ragadtatva tőlem, de amikor jött a bajnokság, a padra sem kerültem. Hívott a Maribor és a ljubljanai Olimpia is, én viszont visszavágytam a Tisza partjára, így fél szezonra visszatértem Zentára.
• Ezután mit tervezett?
– A barátnőmmel megbeszéltük, hogy bevonulok a hadseregbe, és utána összeházasodunk. Az idény után több csapat is megkeresett, köztük a zimonyi Galenika. A klub ekkor a II. ligában szerepelt, és rengeteg pénze volt. Azt mondták, annyi hűségpénzt kérjek, amennyit gondolok. Nem akartam leszerződni, ezért úgy döntöttem, annyit kérek, hogy nem fogják teljesíteni. Nyolcmillió dinárt mondtam, s bár a legjobban fizetett játékosuk ennek negyedét kapta, szó nélkül beleegyeztek. Az idény során az egyik edzés végén súlyos combizomhúzódást szenvedtem. A felépülésem után balhátvédként sikerült visszakerülni a csapatba. A Galenikánál a jugoszláv labdarúgás legjobbjai voltak az edzőim, Marko Valok és Stjepan Bobek, akiktől sokat tanultam. Az idény után bevonultam katonának, ez idő alatt a csapat nagyon legyengült, és kiesett a II. ligából. Mire leszereltem, érvénytelenné vált a szerződésem, és szabadon távozhattam valamelyik amatőr csapathoz.
• A Galenikából hova igazolt?
– Adára az AFK-hoz. Adai létemre adai játékosként 1975-ben, 25 évesen rúgtam először labdába mérkőzésen. A labdarúgó-pályafutásom Adán kerekedett ki, ahol tíz éven át a játék szépségéért játszottuk a focit, és nagyon élveztem.
• A labdarúgással utána sem szakadt meg a kapcsolata, hiszen 1985-től átvette Adán az utánpótlás-nevelést. Milyen célkitűzései, elképzelései voltak?
– Mindig bennem volt a késztetés, hogy amit én kaptam a kiváló edzőimtől, azt tovább kell adnom. Edzői diplomát is szereztem. A nevelői munka jobban vonzott, mint a felnőttcsapat vezetése. Bár játékvezető is szerettem volna lenni, de egy év után abbahagytam. Aki nagyra tartja a szabályokat és a becsületességet, az ne menjen bírónak. Edzőként az volt a célom, hogy Adán folyamatossá váljon az utánpótlás-nevelés. A korosztályok kövessék egymást, mert felnőttkorra összeérnek, és együtt fognak játszani egy erős csapatban, amely biztos szereplője lehet a Vajdasági Ligának. Ezt felvázoltam a vezetőségnek is, bólogattak, de senkit nem érdekelt, csak a felnőttcsapattal foglalkoztak. Én viszont tettem a dolgom.
• Visszatekintve mennyire tartja eredményesnek az edzői munkásságát?
– 1985 és 1994 között voltam edző. A fiúk többsége a focipályán kötött ki, mindenkit befogadtunk. Az elvem az volt, hogy azokat is tanítom, akik nem odavalók, és sohasem lesz belőlük jó focista, de itt a barátjuk, és itt érzik jól magukat. Közösséget építettünk. A gyerekeket nemcsak a focira tanítottam, hanem a magam módján az életre is igyekeztem nevelni. Mindig az motivált, hogy jó alapokat teremtsek számukra, ahonnan továbbléphetnek. A vágyam az volt, hogy többre vigyék a labdarúgásban, mint én. Ez jó néhánynak sikerült. Sőt, időnként azon sajnálkozok, még hánynak sikerülhetett volna, de a körülmények másként alakultak. Mindezért számomra a legnagyobb fizetség, hogy amikor a több száz gyerek közül, akivel a kilenc év alatt foglalkoztam, meglát valamelyikük, biztosan üdvözöl.
