„A szlovák nemzeti hőssé avanzsált betyár, Jánosik György (Juraj Jánošík) ténykedésének és életének színhelyén, gyönyörű tájakon át vezető extrém triatlon, mely egyszerre varázslatos és kihívásokkal teli” – hirdeti a világ egyik legnehezebb terepversenyének, a Jánošík XTRI-nek a honlapja. A szlogen és a verseny hírneve Igor Sabo érdeklődését is felkeltette, aki már évekkel ezelőtt jelentkezett a viadalra, idén azonban el is jutott, és sikerrel teljesítette is a kontinens egyik legnehezebb kihívását.
Mit kell tudni erről a versenyről?
– A táv majdnem ugyanaz, mint egy sima Ironmanen, nagyjából 4 km úszás, 190 km kerékpározás és 45 km futás. A szélsőségeket hamar megtapasztaltuk, az úszás este, koromsötétben, egy tóban zajlott, éjfélkor rajtolt a mezőny, rettenetesen hideg vízben. A kerékpár és a futás sem volt könnyebb, a Magas-Tátrán át, kerékpáron 2700, majd a futás alkalmával 3300 méteres szintkülönbséggel. A táj persze gyönyörű, valamelyest kárpótol a szenvedésért.
Mennyi idő alatt teljesítetted a távot, és ez a mezőnyben mire volt elég?
– 21 óra a szintidő, ami önmagában nem olyan vészes, viszont van néhány ellenőrző pont, ahová időre kell beérni. Sikerült tartanom a tempót, egyedül a futás végén csúsztam kicsit, az utolsó ellenőrző pontra még épp időben sikerült megérkeznem. 18 óra 57 perc alatt teljesítettem a távot, 20 órára terveztem, ennél jobban ment. 37. lettem a 70 indulóból, igaz, nagyjából 20-an nem tudták befejezni a versenyt.
Meghívásos verseny, hogy sikerült bekerülnöd?
– Alapkövetelmény, hogy két sikeres Ironmaned legyen, ezután lehet jelentkezni. Négy évvel ezelőtt küldtem el a jelentkezést, már akkor is hangsúlyoztam, hogy én lennék az első szerbiai a versenyen, ami nagyban hozzájárult, hogy jóváhagyták. Már tavaly meghívtak, hogy vegyek részt, de pont akkor volt az esküvőm, így le kellett mondanom, viszont a szervezők jelezték, idén is számítanak rám, ha szeretném.
Hogyan zajlott a felkészülésed?
– Tavaly októberben derült ki, hogy indulhatok, már akkor felkerestem a hazai legjobb triatlonedzőt, a pancsovai Vladimir Savićot, elvállata, hogy segít, én pedig véglegesítettem a nevezést. Tudtam, hogy egyedül lehetetlen megfelelően felkészülni, szerencsére elfogadta a felkérésemet, így nem láttam akadályát, hogy benevezzek. Pontosan 42 hetünk volt a felkészülésre. Nem volt könnyű, sőt! Most már tudom, hogy egyedül nem sikerült volna, magamtól biztos nem állítottam volna össze ilyen nehéz edzésprogramot.
Voltál már néhány versenyen, ez mennyiben más, mint a többi?
– Leginkább úgy tudnám megfogalmazni, hogy az Ironman nehéz, ez embertelen! Egy vajdaságinak, aki a síkságon kívül mást nem nagyon lát, ez hatalmas kihívás. Persze a felkészülés részeként edzettünk hegyvidéken, voltam a Stara Planinán ultramaratonon, azt hittem, nagyjából azért tudom, mire is számíthatok, de az elképzeléseim meg sem közelítették a valóságot.
Negyvenkét hét felkészülés, majd egy embert próbáló verseny. Fejben hogyan lehet ezt végigcsinálni?
– Szeretem a felkészülés időszakát, fejben persze nehéz, mert az edzések javához nincs kedved. Az elején még nagy a lendület, hajt az újdonság, kíváncsiság, megvan a kellő motiváció, de természetesen ebbe is bele lehet fásulni. Télen egyébként sincs semmihez kedve az embernek, hóban, fagyban korán kelni és úszni pláne nincs. Egy idő után viszont rutinná, egyfajta életstílussá válik, és már nem esik nehezedre. Szeretem ezt csinálni, nyilván nem is keresnék ilyen kihívásokat, ha nem így lenne, vagy nem tudnám, mi mindent is kell megtennem érte, mennyi áldozatot kell hoznom, hogy a végén elmondhassam, sikerült, és elégedett is legyek az eredménnyel. Eleinte heti 12 órát edzettem, a vége felé már 20 lett belőle. Az elején biztos nem bírtam volna ezt a terhelést, de szépen felépítettük a folyamatot, így büszkén tekintek vissza az elmúlt majdnem egy évre. Élveztem, és ez a lényeg számomra. Nagyon sokat köszönhetek a feleségemnek, aki mindezt eltűrte, és eltűri ma is. Sokat jelent a támogatása, hogy végig mellettem állt, és megértette, hogy milyen fontos is ez számomra. A kísérőimre is hatalmas szerep hárult, örökké hálás leszek Bognár Zsoltnak, akinek végig kellett futnia mellettem, le a kalappal előtte, valamint a bátyámnak, Danielnek, és Hevér Lászlónak. Kicsit tartottam attól, hogy ők kísérnek majd, mert még nem voltak ilyen komoly versenyen, nem tudják, hogy az induló hányszor kerül vagy kerülhet gödörbe, ahonnan bizony ki kell rángatni az adott pillanatban, de szerencsére mindig időben és jól reagáltak, nélkülük biztos nem sikerült volna. Az ő érdemük is.
Hogy sikerült átlendülni ezeken a holtpontokon?
– Lehetne itt dobálózni hatalmas bölcsességekkel vagy filmbe illő mondatokkal, de ennél sokkal egyszerűbb: lábat a láb után, és menni kell tovább, amíg a végére nem érsz.
Egyre komolyabb versenyeken indulsz. Mi a következő állomás?
– Nincsenek hosszú távú terveim. Keresgélek, és ami megtetszik, oda próbálok bejutni. Elsősorban kihívást keresek, minél bizonytalanabb a végkimenetel, minél nehezebb a terep, annál jobban vonz. A paletta széles, sok lehetőség van, némely versenynek azonban nem látom a lényegét, ilyenek például a többnapos, időkorlát nélküliek, így ezek számomra nem is vonzóak. Kicsit tartanom, félnem kell tőle ahhoz, hogy kellő motivációt nyújtson.
