A margitszigeti Hajós Alfréd Sportuszodánál több ezren rótták le tiszteletüket a legenda emléke előtt (Fotó: MTI)
A kávé sem segített felocsúdni a csütörtök reggeli döbbenetből, szalagcím szalagcímet követett a laptopom kijelzőjén, s mind ugyanazt harsogta: 48. életévében, súlyos betegség után elhunyt Benedek Tibor háromszoros olimpiai, világ- és Európa-bajnok vízilabdázó. Az értelmetlen keserű értelmet nyert, hát ezért vonult vissza május elején minden pólós tevékenységtől a sportág valaha élt egyik legnagyobbja… A közvélemény akkor még nem tudta, az uszodák népe azonban már rég tisztában volt vele, Benedek két éve élete sorsdöntő mérkőzését vívja az alattomos kórral, amely sem hosszabbításra, ötméterespárbajra meg már főleg nem adott esélyt neki, búcsúzott szeretett közegétől. A legendás balkezes éppúgy viselte a szenvedést és megpróbáltatást, ahogy minden mást az életben: méltósággal, csendben, szorgalmasan tette a dolgát, az UVSE-nél kinevelt egy nem is akármilyen pólós generációt, közben nem kürtölte világgá, milyen borzalmakon megy keresztül. Ahogy azt soha nem is tette… Élénken él emlékeimben az 1999/2000-es szezon, amikor váratlanul bejelentették, Benedek Tibor doppingvétséget követett el, valószínűleg kihagyja az olimpiát, ahol a balkezes hiánya valószínűleg pótolhatatlan veszteség lett volna a csapatnak. Tibor megtörni látszott, visszavonultan élt, az csak a napokban derült ki, hogy depresszió kerülgette, mindezek ellenére a nyolc hónapos eltiltását követően ismét hatalmas akaraterőről tett tanúbizonyságot – visszakerült a válogatottba, és ott lehetett Sydney-ben. Az elmúlt hónapok viszontagságai ugyan nyomot hagytak rajta, komolyan szenvedett a meccsek során, ám a döntőben mégis hőssé vált. Négy gólt lőtt, vezérletével a magyar csapat 24 év után ismét olimpiai bajnok lett, s ő a világ tudtára adta, ha kell, kiválóan működik az a bal csukló!
Pólósként mérhetetlenül hálás vagyok, hogy számos alkalommal láthattam azt a csodát, amit ő a vízben és a parton egyaránt művelt. Soha nem felejtem el, 2010 decemberében Újvidéken játszott a Pro Recco csapatkapitányaként az Euroliga egyik fordulójában. A SPENS lelátója végig harsogva skandálta az akkor már bőven szupersztárként ünnepelt Filip Filipović nevét, mi, maroknyi zentaiak csoportja viszont a „nagy öreget” figyeltük. A meccs formalitásnak számított, a Recco 16:2-re nyert, ám a csapatkapitány egy pillanatra sem vette félvállról a feladatot, űzte, hajtotta magát az utolsó pillanatig.
Benedek nagyságáról nem a végeláthatatlan trófeái és különdíjai tanúskodnak, inkább az utóbbi napok történései. A csapattársak és barátok mellett a legnagyobb ellenfelei is könnyekig meghatódva búcsúztak a modern kori vízilabda egyik leghatalmasabbjától, aki halálával is képes volt összekovácsolni egy nemzetet.
A legendák nem halnak meg. Legalábbis Benedek Tibor biztosan nem. Mozdulatai, szelleme örökre megmarad nemcsak az általa útjára indított fiatal pólósokban, de az őket követő generációkban is. Mi, kívülállók, szurkolók csak remélhetjük, hogy a magyar vízilabda egyszer még büszkélkedhet egy hozzá hasonlóan középszerű, ha úgy tetszik (saját bevallása szerint) tehetségtelen pólóssal, aki bebizonyítja, a vasakarat mindenre képes. Szinte mindenre…
