Dánia címvédésével vasárnap este Kairóban véget ért a 27. férfi kézilabda-világbajnokság. Az már a torna elején nyilvánvalóvá vált, hogy a németek kivételével az élcsoportot különösebben nem viselte meg a járvány, gyakorlatilag minden esélyes a legerősebb felállításával érkezett Egyiptomba, így a rangadók színvonala nem sokkal maradt el a várakozástól. A vb-k története során először rendeztek 32 csapatos tornát, viszont csak a helyszínen derült ki, hogy jelen körülmények között a nemzetközi szövetség (IHF) nagy fába vágta a fejszéjét, az pedig csak tovább nehezítette a helyzetet, hogy az afrikai országot választották házigazdaként. Az előirányzott egészségügyi szabályok laza betartása a csoportmeccsek során több csapatot is veszélybe sodort, s leginkább csak a szerencsének köszönhető, hogy a koronavírusos játékosokkal érkező zöld-fokiak nem fertőzték végig a fél mezőnyt, köztük a magyarokat is… A mezőny bővítése lehetőséget nyújtott ugyan a gyengébb kerettel rendelkező országok számára is, az viszont erősen kérdéses, hogy mennyire szolgálja ez a kézilabda fejlődését és a sportág jövőjét. Az illetékesek remélhetőleg mind a helyszín, mind a lebonyolítás tekintetében levonják a megfelelő következtetéseket, a jövőben időben mérlegelik a lehetőségeket, és adott esetben nem félnek a sarkukra állni, és legjobb tudásuk szerint képviselni a játékosok és a sportág érdekeit.
Az egyiptomi torna fontos állomás és erőfelmérő volt az olimpia előtt, a játékok tükrében elmondható, az élmezőny nem változott, a skandinávokat várhatóan Tokióban is nehéz lesz legyőzni, a franciáknak és a spanyoloknak alaposan össze kell kapniuk magukat, ha tartani akarják a lépést a folyamatosan újító északiakkal. Magyarországnak sajnos már nincs esélye az ötkarikás szereplésre, a válogatott a 2019-es vb-n 10., a tavalyi Európa-bajnokságon pedig 9. lett, így nem indulhat a márciusban esedékes selejtező tornákon. Pedig Gulyás István jelenlegi együttese bebizonyította, ott van a helye a legjobbak között, amit nemcsak az egyiptomi 5. helyük, hanem a játékosok egyéni teljesítménye is indokol. A vb álomcsapatába nem került ugyan magyar kézis, de Bánhidi Bence, Máthé Dominik vagy Rosta Miklós is bizonyította, a generációváltás rendkívül jót tett a gárdának. Az idősebbek, Lékai Máté és Mikler Roland vezérletével egyetlen meccsen sem játszottak alárendelt szerepet, sőt, a franciák ellen nyújtott klasszis teljesítménnyel megérdemelték volna, hogy ott legyenek a legjobb négy között. Nyilvánvalóvá vált, hogy a válogatott végre jó úton jár, megvan a kellő egység, munka és tehetség, hogy az elkövetkező években bárki ellen esélyesként lépjenek pályára. A játékosok és a szakvezetők is mind kiemelték, a legfontosabb, hogy igazi csapatként érték el minden győzelmüket, taktikailag stabilak voltak, a nehéz pillanatokban segítették egymást, és mindig akadt, aki vállalta a vezér szerepét, ha kellett, hátán vitte a csapatot. A játékosoknál megfigyelhető a fejlődési ív, a stáb elégedett lehet a látottakkal, a csapat kicsivel túlszárnyalta az elsődleges célkitűzést, és ha „összeérnek”, még ennél is többre lehetnek majd képesek. Az olimpián sajnos nem bizonyíthatnak, de a 2022-es, részben magyar rendezésű Eb-n már igen!
