Négy évvel az első kontinensviadal után már 29 tagország döntött úgy, hogy nevez a továbbra is egyenes kieséses rendszerben zajló Európai Nemzetek Kupájára. Az UEFA-tagok közül ekkor már csak a ciprusi, a finn, a skót és a nyugatnémet nem látta jónak az indulást, igaz, később a görögök is visszaléptek – politikai okok miatt. Ezen a tornán született meg a kontinensbajnokságok első házigazdasikere, ugyanakkor a magyar nemzeti tizenegy is örülhetett. A Baróti Lajos irányította csapat a walesiek, a keletnémetek és a franciák testén keresztül a négyes döntőig menetelt. A telt házas meccsen a spanyolok sokáig vezettek, de Bene révén a 85. percben összejött az egyenlítés. A ráadásban öt perccel a vége előtt Amancio, a Real Madrid szélsője vitte be a végső csapást. A másik ágon a címvédő szovjetek 3:0-ra diadalmaskodtak Dánia felett.
A bronzmeccsen az újfent remekül mozgó Bene brillírozott, de a győzelem csak a hosszabbításban jött össze a magyaroknak. Az anyaországi közvélemény nem volt elragadtatva a harmadik helytől – jól jellemzi ez a válogatott akkori erejét. A fináléban a házigazda spanyolok végig jobbak voltak a szovjeteknél, de a mindent eldöntő gól későn, a 84. percben érkezett Marcelino révén.
A magyarok a bronz mellett gólkirályi címet is „hazavihettek”: Bene és Novák is két-két gólig jutott a tornán.
Bronzmeccs: Magyarország–Dánia 1:1 (hosszabbítás után 3:1). Döntő: Spanyolország–Szovjetunió 2:1. Gólkirály: Bene, Novák (mindkettő magyar), Pereda (spanyol) 2-2 gól. A torna csapata: Jasin (Szovjetunió) – Rivilla (Spanyolország), Olivella (Spanyolország), Novák (Magyarország) – Zoco (Spanyolország), V. Ivanov (Szovjetunió) – Amancio (Spanyolország), Pereda (Spanyolország), Albert (Magyarország), Suárez (Spanyolország), Bene (Magyarország).
