A topolyai labdarúgóklubról akkor hallottam először, amikor Kriszti barátomék a 3. osztály befejezése után családostul Topolyára költöztek. Jó barátom és szomszédom távozása szülőfalumból legalább akkora csapást jelentett számomra, mint Magyarország veresége a Szovjetuniótól néhány héttel korábban. 1986-ot írtunk ekkor…
Akkoriban a csapatot, amelynek edzéseit Kriszti barátom elkezdte látogatni, még AIK-nak nevezték, és a sportújságokat bújva találtam egy ilyen nevű svéd első osztályú egyletet is. A bácskai csapat sem akkor, sem előtte nem szerepelt az I. ligában, de azért jugoszláv futballberkekben jó híre volt, a 80-as években több idényt a bombaerős II. ligában töltött. Kriszti nagy lelkesedéssel beszélt új edzőjéről, Leó bácsiról, aki edzésein katonás fegyelmet követelt, sokszor kiabált, a gyerekek mégis szerették és jó edzőnek tartották. Emlékszem arra a sztorira is, miszerint volt a csapatban egy fiú, nevezzük Z-nek, aki minden edzésen szorgalmasan dolgozott, ennek ellenére Leó edző bá mindig a cserepadon „jegelte”, és még akkor sem rakta a kezdőbe, amikor nem volt egy kezdőcsapatnyi játékosa. Első találkozásom az AIK-kal 1991 legelején egy tornyosi négycsapatos utánpótlástornán történt, amelyen az AIK gárdáján kívül a Csantavér, a szép emlékű zentai Žitopromet és házigazda csapatom, a tornyosi Radnički vett részt. Az elődöntőben épp a topolyaiakkal mérkőztünk, akiknek kapuját Kriszti védte. Ezen az összecsapáson kaptam életem első sárgáját, miután a később a Pécs, a Vasas és az Eger gárdájával a magyar NB I.-et is megjárt Čedomir Pavičevićet rúgtam fel, olyan „mezei focisan”. Cerberus légiós barátommal is történt egy kellemetlen eset: a döntőben a Zsiti ellen a tornyosi bíró játék közben szülei hogylétéről érdeklődött Krisztinél, mire ő illedelmesen válaszolt, csak közben a zentai László Krisztián – aki később a Bayern München tartalékcsapatáig jutott – 35 méterről meglepte a derék hálóőr barátomat, amivel el is döntötte az első hely kérdését.
(Fotó: Gergely József)
Kriszti sokat mesélt a felnőttcsapatról is, Klinčarskiról és Krmpotićról, akik fénykorukban megjárták a Zvezdát, illetve a Partizant, sőt még a felnőttválogatottat is, a régi idők nagy spíleréről, Lőrinc Lászlóról, akit a maga idejében a jugoszláv liga leggyorsabb játékosaként ismertek, a klubikon Kovács „Haver” Istvánról vagy éppen Ország Mikiről, aki a 80-as évek nagy csapatának volt a kapitánya. Az ország meg, amelyben éltünk, szétesőben volt éppen…
Arról ekkor még nem regélt senki, hogy az AIK-ot a második világégés után Egységnek nevezték, a keresztségben pedig még a távoli 1913-ban a TSC (Topolyai Sport Club) nevet kapta. Azt sem tudtuk még ekkor, hogy a csapat a 40-es évek elején a magyar másodosztályban vitézkedett, és ezüstérmet szerzett. Még csak ekkoriban hallottunk először egy bizonyos Párizs melletti kastélyról, melynek említésekor általában fájdalmat érez minden magyar…
A 90-es években nem mindig a végéről kezdtem olvasni az újságot, a gyászjelentést is a címlapról vártam, de azért figyeltem a sporthíreket is. Láttam a sportoldalakon, hogy az AIK összeállításában mindig van egy-két, a magyar fülnek is ismerősen csengő név, ezért észrevétlenül is nekik kezdtem szurkolni, egyszerűen szimpatikusnak tűntek. Egyszer-kétszer meg is fordultam a topolyai lelátón, az emlékezetemben leginkább az AIK–Solunac szomszédrangadó maradt meg, amelyen a hazaiaknál csereként beállt egy hórihorgas, 202 centis fiatalember, bizonyos Nikola Žigić, akit a vendégszurkolók és a semleges nézők kinevettek, folyamatosan gúnyoltak. Valóban nem ez volt élete meccse. Amikor azonban legközelebb láttam, a Crvena zvezda színeiben az AS Romának hintett két gólt, melyek közül az egyik az év legszebbjei közé került.
A 2000-es évek kezdete nem sok jót tartogatott a topolyai futballnak, folyamatos anyagi gondok miatt a megszűnés szélére sodródott, egy ideig szüneteltette is a versenyezést. Aztán egy, a futball és szűkebb pátriája iránt elkötelezett üzletember kihúzta a klubot a kátyúból, és a dolgok lassan, de biztosan javulni kezdtek. A 2013-as centenárium óta az egyesület ismét az eredeti nevét viseli, ami még egy bizonyíték arra, hogy ebben a balkáni fertőben a klub a tisztaságot, az igazi értékek iránti elkötelezettséget testesíti meg. S amely csapatnak ilyen tulajdonságai vannak, az előbb-utóbb elnyeri a jutalmát. Az elmúlt évek beruházásai, anyaországi segítséggel, egyedülálló futballakadémiát teremtettek a Telecskai-dombok tövébe, épülőben már az új stadion is. A csapat is történelmet ír, hiszen Szabó Zoltán fiai már tavaly szeptember 9. óta nem szenvedtek bajnoki meccsen vereséget, és a klub története során először feljutott az első osztályba, azaz az augusztusban rajtoló Linglong Szuperligába.
A jugoszláv/szerb liga eddigi örökös cserecsapata – az írás elején említett Z-vel ellentétben – megkapta a lehetőséget a legjobbak között, ahol olyan nagyágyúk osztják a lapokat, mint a Zvezda és a Partizan. A nagy duett egyeduralmát 1998 óta senkinek nem sikerült megszakítania. Akkor a fővárosi Obilić tört borsot a vörösök és a partizánok orra alá, de a kiscsapatnak érthetően nem szívesen szurkolt a magyarság a jól ismert tulajdonosi háttér miatt. A TSC-nek viszont tiszta szívvel szurkolhatunk, hiszen a klub elkötelezett a (lokál)patrióta értékek iránt, magyarok a vezetői, vannak ismerősen csengő nevű játékosai, akár a szomszéd településről is, magyarul szárnyal a buzdítás a lelátóról, már az anyaországból is vannak szimpatizánsai, és a TSC támogatja jó pár környező csapat utánpótlását, illetve infrastrukturális fejlesztését.
Kriszti barátom már rég visszaköltözött Tornyosra. Megbeszéltük, hogy az első szuperligás TSC-meccsre együtt fogunk kimenni. Hátha ott lesz Leó bácsi is…
(A szerző testnevelő tanár, a Tornyos labdarúgócsapatának utánpótlásedzője)
