Az élet mindig tartogat meglepetéseket, néha kellemeset, néha nem. Egy nyár végi napon történt, hogy eddig megmagyarázatlan okokból, kigyulladt, és annak rendje és módja szerint, kiégett a garázsunk. Odalett az autónk, hat biciklink és még nagyon sok minden. Szerencsére, a tűz szombat este ütött ki, amikor a gyerekek még a nagymamánál voltak, így nem látták, hogyan égnek a kedvenc kerékpárjaink és a gyermekek által elnevezett és imádott „szupper sztiló”, azaz az autónk. Másnap délelőtt nehéz szívvel indultam el a gyerkőcökért, tudtam, közölnöm kell velük a szomorú hírt, és olyan sokat nem is halasztgathattam, mivel gyalog érkeztem. Előd már nem kisgyerek, lassan tíz éves lesz, őt viselte meg a legjobban a tűzeset, többször megkérdezte könnyek között, hogy most akkor tényleg nincs meg a biciklije sem, meg az autó sem? Már a kapuból is érezni lehetett a leégett garázs orrfacsaró szagát, az ázott korom mindenbe beleivódik, a betonról pedig majdnem lehetetlen lekaparni. Kata az egész történetből azt hiányolta, hogy nem látta a tűzoltókat, mire azt találtam válaszolni, hogy addig örüljön, amíg nem látja őket, emígy semmi haszon sem volt belőlük, hiszen 35 percet „jöttek” Temerinből, ez alatt az idő alatt én gyalog is odaérek a tűzoltóotthonhoz. Ezt végképp nem értette, úgyhogy addig nem nyugodott, amíg nem tisztáztuk, szép a tűzoltó kocsi, de ha tüzet kell oltani, akkor már nem olyan érdekes, hiszen tűz ütött ki valahol, és az nagy baj. Kata azóta mindennap azt kérdezi, mikor szerelik össze a mester bácsik az új autónkat, azt persze én is szeretném tudni, mondtam, hogy arra pénzt is kell gyűjteni, nem is keveset. A héten ahogy az oviból jöttünk, láttam nagyon gondolkodik valamin, később kiderült, nem értette, hogyan vásárolunk majd új autót, mikor az nem fér fel a pénztár szalagjára.
Az élet igazi hullámvasút (Halász Gyula felvétele)
A tűzeset teljesen kizökkentett bennünket a hétköznapjainkból, egyszerre mindenhova gyalog kellett eljutni, ami nem is olyan egyszerű, mondjuk az ovi olyan negyven percnyire van manótempóban. Az első pár alkalommal nem panaszkodtak, aztán már Márk egyre jobban húzta magát, Kata sem lelkesedett a reggeli sétáért, és Elődnek is korábban kellett indulnia, mint amikor bringázott a suliba. Egy hét után azonban elmúltak a panaszok, a gyerkőcök sokkal gyorsabban alkalmazkodtak a kialakult helyzethez, mint mondjuk Csilla meg én. Nincs többé nyűgösködés az indulások előtt, úgy veszem észre, egyre jobban kedvelik a gyalogtúrákat, Márknak már a kezét sem kell fogni, ő vezeti az ovis különítményt, Kata pedig alig várja a Bara (temerini csatorna) utáni emelkedőt, mert egy domb következik, amit ő hegynek titulál, szerinte ott friss a levegő, valóban, még fenyők is vannak.
Miután végignéztük, hogyan ég el garázsunk mindenestől, nagyon lelombozódtunk Csillával, a gyerkőcök azonban olyan erőt hordoznak magukban, amely a legnagyobb bajon is túlsegít, egy-egy sületlen kijelentésük melegséggel önti el a szívünket, velük semmi sem tűnik nehéznek. A tűzeset próbára tett bennünket, de a garázs újjáépül, majd lesz autó és bicikli is, az a legfontosabb, hogy együtt vagyunk, és senki sem sérült meg.
