Az óbecsei származású, ám már néhány évtizede Magyarországon élő Varga Izabellát itt Vajdaságban is elsősorban a Barátok közt dr. Balogh Nórájaként ismerik a legtöbben. Az egyik legnépszerűbb szereplőt alakítja az immár 1998. október 26-a óta futó sorozatban.
Jut-e idő a sorozaton kívül egyéb szerepvállalásra?
– Napi sorozatban szerepelni sokkal nagyobb munka, sokkal nagyobb kihívás, mint ahogy azt a kívülállók gondolják. Gyakorlatilag egy hét alatt hatszor öt részt, tehát csaknem kétszáz perces hasznos anyagot kell felvennünk, ami majdnem olyan, mintha két játékfilmet forgatnánk le egy hét alatt, és ezért a kívülállók nem tudják elképzelni, milyen fegyelmezett, felkészült, és minden pillanatban profi csapatra van szükség... Gyakorlatilag reggeltől estig tart a forgatás, és lévén, hogy Balogh Nóra élete folyamatosan előtérben van, rengeteg időt töltök a stúdióban. Szerencsére imádom a munkám, de másra alig-alig marad időm, hiszen van két gyermekem, akik elsőbbséget élveznek mindennel szemben. Anna már tizennégy éves, Sára pedig nyolc. Annak idején, amikor úgy döntöttem, hogy színész leszek, komoly félelmeim voltak, hiszen olyan életet képzeltem magamnak, amiben a legfontosabb a család, a gyerekek, azt szerettem volna, hogy sok időt tölthessek velük, ne maradjak le fontos dolgokról, én fürdessem őket esténként, és én olvassam nekik az esti mesét. Színházi színészként ez nehezen jött volna össze. Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy a szakmámat gyakorolom, színészként dolgozom, és mégis a családomra jut annyi időm és energiám, amennyiről álmodoztam. Így aztán nem vállalok olyan munkákat, amelyek hosszan lekötnek, legfeljebb rövid időre szóló felkéréseket.
Nyílik alkalom ilyen fellépésekre?
– Igen. Most például nem is olyan régen egy verskoncerten vettem részt Voith Ágival, Hernádi Judittal, Bodrogi Gyulával és Jordán Tamással. Egy kortárs költő, Károlyi Hortenzia verseit adtuk elő, némelyiket megzenésítve. Csodálatos volt, egy klasszikus zenekar kísért bennünket, a közönség állva tapsolt az előadás végén. Nagyon büszke vagyok rá, hogy ebben a produkcióban részt vehettem, nagy megtiszteltetés, hogy beválasztottak ebbe az illusztris csapatba. De itt van például a szívem csücske, ez a jótékonysági est a Fonóban, melynek már negyedik éve vagyok a háziasszonya, vagy a gyerekműsorom-koncertem, amelyet a zalaegerszegi bábszínházzal csináltunk, és ami három éven keresztül futott, mintegy hatezer gyerek látta. Volt egy népszokásokat, régi hiedelmeket, babonákat, dalokat, mondókákat népszerűsítő, múltidéző gyerekműsorom is, amellyel az országot jártam. Ezeket tudom belecsempészni az életembe. Egy-egy napra szóló felkéréseket. De maximálisan elégedett vagyok: azt érzem, ami késik, nem múlik, eljön még majd az én időm, de nekem most az anyaszerep a legfontosabb az életemben.
Hogy telik nálatok a karácsony? Előkerülnek a hagyományos ízek?
– Lévén, hogy a családunk vajdasági és budapesti „ötvözet”, megpróbáljuk a Vajdaságból hozott, illetve a férjem családjának szokásait is megtartani. Például nálunk odahaza még a böjti ebéd volt a legmeghatározóbb karácsonykor: sóba-vízbe bableves mákos tésztával, mézes dióval, almával, mézes fokhagymával. Igazi kis szertartás keretében apukám annyifelé szeletelte az almát, ahányan ültünk az asztal körül, azért, hogy jövőre is együtt ünnepeljünk. Anyukám mindig elmondta, hogy a fokhagyma jó kígyómarás ellen, és egészségünkre nézve a legfontosabb. Mákos tésztából is igyekeztünk minél többet enni, mert ugye az a pénzt, a gazdagságot jelképezi. Mind a mai napig ilyenkor anyukámékhoz megyünk el ebédre, és a vacsora most már nálunk van, amire mindenkit várunk, aki a szűkebb családunkhoz tartozik. Olyankor már megszokott menetrend szerint zajlik az ünnepség. A menü hagyományosan borleves, sült hal, kiflikrumpli mindenféle változatban, és természetesen a madártej, mindannyiunk nagy kedvence.
Mi a jó madártej titka?
– Nekem tényleg titkos receptem van, a siker sok apróságon múlik. Például a tojásfehérjébe csak kevés cukrot teszek. Evőkanállal szaggatom a habot, azt szeretem, ha formátlan, amolyan felhőszerű, és a legfontosabb, hogy csak az egyik oldalát főzöm fel, nem fordítom meg, és így nem esik össze, óriási, emeletes marad. Amikor még a kecskeméti Katona József Színházban játszottam, karácsonykor a babafürdető teknőkben vittük át a madártejet a közös vacsorára, hogy jusson az egész társulatnak, mert mindenki követelte...
Milyen a kapcsolatod a többi vajdasági származású színésszel, énekessel, művésszel itt Budapesten?
– Számon tartjuk egymást, de ritkán találkozunk, mindenki nagyon elfoglalt... Ezért is nagyszerű alkalom ez a jótékonysági Mikulás-est. Ilyenkor jól megöleljük, meglapogatjuk egymást, dióhéjban elmondjuk, hogy mi történt velünk az elmúlt év során. Azzal, hogy kiköltöztünk vidékre, nem Budapesten élünk, mert úgy döntöttünk, hogy legyen tücskünk-bogarunk, fánk és bokrunk, el is zártuk magunkat a nyüzsgő élettől. Nagyszerű a békesség, a nyugalom, de néha túl nagy a csend, nehéz összehozni a találkozásokat. Nem úgy van, mint régen, hogy beugrunk egymáshoz egy kávéra, vagy csak öt percre találkozunk, hanem komoly szervezéseket igényel, hogy tartsuk a baráti kapcsolatokat. De amikor így összefutunk itt-ott-amott, mindig ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. Egy olyan kapocs van köztünk, amitől úgy tűnik, mintha nem múlt volna el semennyi idő, tényleg úgy borulunk egymás nyakába, és úgy örülünk egymásnak, mintha tegnap találkoztunk volna legutóbb. Én nagyon örülök ennek, mert szerintem az embernek egyre fontosabbak azok az emberek, akikkel ilyenfajta szövetsége, összefonódása és múltja van. Nagyon szeretem azt, hogy mindenkiben van erre igény, és mindenkinek van erre hely a szívében. Ilyenkor kiderül, hogy olyan jókat tudunk beszélgetni, és olyan fontos dolgokat tudunk egymásnak elmondani, akár sűrítve, pár percben, hogy azt mindig visszük magunkkal, és még napokig gyűrűzik bennünk. Nagyon büszke vagyok mindenkire, aki vajdasági, és én tényleg úgy érzem, hogy olyan csodálatosak ezek az emberek, hogy egyszerűen kiragyognak a tömegből. Biztos, hogy elfogult is vagyok, de még elfogultnak is jó lenni, például a Mikulás-esten felvonuló embereket látva-hallva is rám tört az érzés: mindig is össze fogunk tartozni.
