(Fotó:Molnár Edvárd)
A magyarországi TV2 egyik legismertebb riportere, alapító munkatársa, Vujity Tvrtko december 15-én Szabadkán vendégeskedett. A sapkájáról könnyen felismerhető riporter 10 év után először látogatott Vajdaságba, de most nem tudósítani érkezett, hanem könyveit bemutatni.
Pécsen született 1972-ben. Édesanyja tanárnő, édesapja szénbányász volt. Iskoláit szülővárosában végezte, majd újságírást tanult az Egyesült Államokban, a Miami Egyetem kommunikációs szakán. Dolgozott már napilapnál, a Magyar Rádióban és a Magyar Televízióban is.
Riportjait gyakran átveszik nemzetközi tv-társaságok is, a hadifogoly hazatéréséről készített filmjét részben vagy egészben a világ 121 országában sugározták. Nős, felesége Zsolnay Gyöngyi 110-szeres válogatott, ötszörös magyar bajnok kosárlabdázó. Két gyermekük van: Vujity-Zsolnay Benjamin (2002), Vujity-Zsolnay Barnabás (2003). Több szakmai elismerésben részesült, többek között Pulitzer-emlékdíjban (1992), a Magyar Újságírók Országos Szövetsége dr. Szegő Tamás-díjában (2000), a Magyar Vöröskereszt Médianagydíjában (2000) stb.
Vujity Tvrtko a „Pécs 2010 – Európa Kulturális Fővárosa” versenyében Pécs hivatalos kampányarca volt, a pályázat győzelme után pedig nagykövete lett. Több könyv szerzője, a Pokoli történetek című írásai kivétel nélkül a sikerlisták élére kerültek. A nem mindennapi történeteket lefilmező riportert arról kérdeztük, hogyan is lett újságíró.
– A jugoszláviai háború idején gyakorlatilag bezártak egy régióba, Kelet-Szlavóniába és én sírva hívtam a magyar tévét, hogy mentsenek ki innen, azonnal. Erre azt a választ kaptam, hogy nem tudnak kimenteni, ugyanis nincs ott a stábjuk, akinek pedig elvileg a tolmácsuk lettem volna, de ha már ott vagyok, mondjam el, hogy mi történik. Így lettem én egy botcsinálta újságíró, rettentően amatőr, sírós és borzasztó. Ezt követően mentem el az Amerikai Egyesült Államokba, Miamiba újságírást tanulni. Egyébként az amerikai nagykövetségtől, az ottani információs minisztériumtól és az Amerika Hangjától kaptam ösztöndíjat tanulmányaim folytatására. Attól függetlenül, hogy Amerika nagyon fontos pontja az életemnek, kötődöm hozzá, hiszen ott tanultam meg az újságírást, nem a hazám. Soha nem tudnék élni az Államokban, bár többször laktam ott. Nekem Magyarország a hazám és azon belül is Pécs városa. Annak ellenére, hogy egy multikulturális családból származom – magyarországi horvátok vagyunk –, annyira lokálpatrióta vagyok, hogy el nem tudnám képzelni az életemet Pécsen, vagy Magyarországon kívül. Egyébként munkahelyi kötődésem miatt pillanatnyilag Budapesten élek és emellett Pécs – Európa Kulturális Fővárosának vagyok a nagykövete. A jugoszláviai háború óta pedig az újságírás a hivatásommá vált.
TV2. Hogyan kerültél kapcsolatba velük?
– Pont akkor indult a TV2 adása útjára, amikor hazaérkeztem amerikai tanulmányaimból, olyannyira, hogy én voltam az első szerződtetett munkatársuk. A TV2 Naplója, amelynek pillanatnyilag műsorvezetője vagyok, velem indult '97 októberében. Egyébként a TV2 Naplója, mondhatjuk úgy, hogy európai klub-rekord, hiszen 12 éve egy műsor ugyanazon a helyen, ugyanott van. Ez nem szokott így lenni, a műsorok jönnek-mennek, már mindent elfelejtettél, ami a múltban volt, az pedig ott áll. Ez ritkaságszámba megy.
A televíziós riportjaidat nézve sokan azt gondolják rólad, hogy egy veszélyes-utazós riporter vagy.
– Nem. Ez nem igaz. Minden tizedik riportom számít, vagy szól csak veszélyes helyszínről, de természetes, hogy az emberek inkább ezt jegyzik meg. Készíthetek én akár ezer riportot is, de ha egyszer elmegyek Csernobilbe, egy lepraterepre, vagy Észak-Koreába, akkor az agyonnyomja az emberek vállát, hogy atya isten, ilyen van? Jobban megjegyzi a néző ezeket a riportokat, mint huszonöt bármi mást.
Mi a kedvenc műfajod az újságíráson belül?
– A riport. De inkább a történeteket szeretem nagyon-nagyon. Megpróbálom az újságírást újságírásra hasznosítani. Mi másra is lehetne hasznosítani. Ez egy óriási felelősség, hiszen az előadásaimon több száz ember hallgat, könyveimen keresztül több tíz vagy százezer ember olvas, míg a filmjeimen keresztül pedig olykor sok millió ember néz. Ez egy hatalom, amivel meg kell tanulni élni és nem visszaélni. Nagyon büszke vagyok, hogy a filmemnek tudható be, hogy hazajött a világ utolsó hadifoglya, aki egy magyar embert volt. Ez egy óriási dolog. Nagyon büszke vagyok, örülök, hogy ki tudtam az újságírást, a szakmámat erre használni.
Milyen történetek érdekelnek leginkább?
– Az emberi történetek! A hétköznapi emberek érdekelnek. Nem érdekel a tőzsde, nem érdekel az építészet és még sok minden nem érdekel, de az igen, hogy mire képes az ember, hogy a pokol mélyén milyen jó angyalok dolgoznak. Igen, elmentem Ruandába, ahol megöltek egymillió embert, de inkább Szilvási József érdekelt, aki egyetemet épített nekik. Mi meg Magyarországon nem is tudunk róla. Vagy az, hogy Stréhli Ildikó, a magyar női bob válogatott kapitánya kétszeres ráktúlélőként elindul az olimpián és fantasztikus sikereket ért el. Észak-Koreában pedig, hogy Szenczy Sándor barátom, a Baptista Szeretetszolgálat vezetője szó szerint az éhen pusztulástól menti meg a gyerekeket. Rengeteg küzdelmes sorssal ismerkedem meg. Az összes riportom közül két történet áll igazán közel hozzám. Az első a hadifogoly hazatérése, mégpedig azért, mert olyan nem fog velem még egyszer előfordulni, hogy valakit ötvenvalahány évvel a második világháború vége után én hozhatok haza a családjának. El is sírtam magam. A másik Észak-Korea volt, mert annál idiótább rezsimet az életemben nem láttam. Csak tátott szájjal figyeltem és el nem tudtam képzelni, hogy mindez micsoda. A riportok alatt egyébként pozitív és negatív érzelmek is megjelennek. Van amikor sírok, van amikor nevetek. Élvezem az életet és élvezem azt is, hogy ezeket a történeteket bemutathatom az embereknek, hogy eljuthatok olyan helyekre, ahova más esetleg nem, és elvihetem mindezt az otthonába.
Az újságírást, az utazást a családod hogyan viseli el?
– A feleségem többet utazott mint én, hiszen válogatott kosárlabdázó volt és ha a féltésről esik szó, sokkal inkább féltettem, nehogy véletlenül megsérüljön, minthogy velem bármi történjen. Tulajdonképpen az év utolsó két hónapjában vagyok úton, amikor például közönségtalálkozókat tartok, könyveket mutatok be. De egyébként nem vagyok többet távol a családomtól, mint az a kőműves, aki jó munkát kapott vidéken és ott malteroz.
Tudósítottál az 1999-es jugoszláviai bombázások során. Milyen érzés visszatérni?
– Furcsa, amit kérdezel, hiszen tíz éve először vagyok itt Szerbiában. Elképesztő óvintézkedésekkel jöttem át. Nem akartam ide többet jönni. Azt az éjszakát, 1999. március 26-a éjszakáját nem tudom, nem akarom, nem is lehet elfelejteni. Egyszerűen nem lehet elfelejteni, hogy egy szőnyegbe csavarva rugdosnak egy nemzetközi határátkelőhelyen. Viszont most, hogy itt vagyok – diplomata kocsival jöttem és figyelnek biztonságomra –, semmiféle félelem nincs bennem. Ennek ellenére, ahogy így beszélgetünk, van bennem egy kis feszültség. Nem hiszem el, hogy minden rendben van. Átjöttem és semmi gond sincs. Három perccel azelőtt, hogy félholtra vertek egy nemzetközi határátkelőhelyen és utána egy intenzív klinikán ápoltak, sem gondoltam volna, hogy valamiféle probléma lenne. És lett. Most zavarban is vagyok a nyugalom miatt, de maradjon is így (zavartan nevet – a szerző megj.)!
Meg kell azonban jegyeznem, hogy egyébként nagyon jó barátaim laknak Szabadkán. Tulajdonképpen idevalósi vagyok, hiszem szüleim Katymáriak, amely pedig Regőce túloldala a határon.
Mindenki televíziós riporternek ismer, mégis ma Szabadkán mint író mutatkozol be. Miről írsz?
– A könyveim sajátos naplói annak, hogyan éltem meg forgatásaim történetét. A film az egy objektív műfaj, ott nem sok szerepe van az írónak, az érzelmeinek, hogy most ő, teszem hozzá, elsírta magát, vagy elnevette magát, fél vagy nem fél. A könyvben viszont mindezt bátran megírhatom. Ez egy másik műfaj. A mai könyvbemutatómnak egyébként picit közönségtalálkozós jellege lesz, hiszen azóta nem jártam itt, amióta egy könyvet is írhattam volna.
Ha jól tudom 17 éves korodban változtattad meg a neved, Balogh Szilárdról Vujity Tvrtkóra. Miért, ha szabad kérdeznem?
– Azért mert, ha a magyar állam és a hazám, Magyarország elvárta az utódállamoktól, hogyha valaki László és magyar, akkor legyen László és ne Vladislav, vagy ha valaki Romániában János, akkor ne Ion legyen, akkor ezt a jogot miért nem adhatták meg nekünk, magyarországi nemzeti kisebbségieknek is. Édesanyámat úgy hívják, hogy Matija, ehhez képest a személyi igazolványában az van, hogy Matild. Volt a kezemben olyan dokumentum is, amelyben az állt, hogy az édesanyám neve Vujity Mátyás. Fogtak egy szótárt és kiderült, hogy anyukám Mátyás. Amióta hivatalosan is Vujity Tvrtko vagyok, azóta vagyok nagyon büszke magyar ember, mert egy olyan országban élek, ahol ezt megtehetem. Magyar állampolgár vagyok, magyar vagyok, horvát vagyok és európai vagyok.
(Fotó:Molnár Edvárd)
