Azt kéri, így jelentsék be, ha valahol fellép, megjelenik a Nemzet Színésze
Május 17-én töltötte be a 70. életévét, s már majd egy éve a Nemzet Színésze Haumann Péter, aki két Jászai Mari-, egy Kossuth-díjjal és számos elismeréssel dicsekedhet, s 40 évet tud maga mögött a pályáján. A világot jelentő deszkákra ötéves korában lépett először, s azóta se lohad gyermeki játékos kedve a színészet iránt. A fővárosban legalább hét színházat járt eddig végig, és felsorolni is képtelenség, hogy hány filmben játszott. A közönség kedveli, a pályatársak szintúgy. Komlós Juci színésznő elhalálozását követően, tavasszal az a feladat hárult rá, hogy a 11 tagot számláló társaságon belül megszavazzák, hogy ki lépjen a nagyra becsült művésznő örökébe. A 12. Nemzet Színésze Molnár Piroska lett. Haumann Pétert tavaly szeptemberben Kállai Ferenc elvesztése után nevezték ki, amire így emlékezik vissza:
– Az első dolog, ami eszembe jutott, amikor a 12 emberből egy, Kállai Ferenc eltávozott közülük, hogy nagy veszteség ért bennünket. Amikor megtudtam, hogy én léphetek az örökébe, nagyon jólesett, hogy a többi 11 sorstársa rám gondolt, s az oldotta fel bennem a feszültséget, hogy tudtam róla – hiszen Kállai Ferenc felesége, Mara elmondta nekem –, hogy Feri még életében rám gondolt, hogy jó lenne, ha én lennék az. Állítólag azt mondta, ha így lesz, ő ebbe beleegyezését adja. Ez nekem nagyon jólesett, egyfajta megkönnyebbülést hozott. Azt mondják, hogy csak egyhangúlag lehet eldönteni és megválasztani, hogy ki legyen a 12. Nemzet Színésze, ezért roppant megtisztelő, hogy rám esett a választás. Természetesen, azzal tisztában voltam, hogy ez az elismerés bizonyítási kényszerrel is jár, gondoljon bele, még annyit se tévedhetek, mint eddig, ha már kaptam egy ilyen elismerést.
–Nem sok tévedése volt az életében.
– Picit úgy érzem, mintha egy nagyon megtisztelő bélyeg lenne rajtam ez a dolog. Azóta, mióta elnyertem ezt a címet, már számos alkalommal felléptem, rendezvényen vettem részt, különböző közszereplési helyzetbe kerültem, s folytonosan kérdezgették tőlem, hogy hogyan jelentsenek be, mit szabad mondani rólam. Készen álltam a válasszal. Nyomban rávágtam, semmit, csak azt, hogy Haumann Péter színész és kész. Én pedig teszem a dolgomat tovább, ahogy mindig is tettem.
–A Central Színházban a Cabaret musicalben Schultz úr szerepére kérték fel, nyomban az elismerés odaítélése után. Szereti ezt a színházat, és szívesen játszik zenés darabokban?
– Nagyszerű társulata van a Central Színháznak. A Velencei kalmárban és a Fekete Péterben is játszottam már itt náluk, egy roppant jókedvű és kiválóan vezetett színház ez, lubickolok azokban a szerepekben, amelyeket itt rám osztanak. A zenés darabokról meg az a véleményem, hogy a színésznek a dolga az is, hogy musicalben, énekes-táncos művekben lépjen fel, amikor vidéken játszottam, akkor még operettben is szerepeltem.
–Ez azt jelenti, a színész nem lehet válogatós, amit kínálnak, azt kell elfogadni.
– Azért lehet itt-ott válogatni, viszont a dolog nehézségét manapság az adja, hogy miután ebben a pénztelen világban nagyon körülményes a színházakat fenntartani, egy darabot összehozni, mindenki anyagi gondokkal küzd, s ez elsőként merül fel, ha egy új darab van kilátásban. A szakmai követelmények csak a pénz után következnek, mert előbb a villanyáram, a kosztüm, a megélhetés, a fűtés, a textília és minden más kifizetésére kell gondolni, s csak utána a művészetre. Na már most, ha ilyen körülmények között az ember kap egy felkérést, s mondjuk az olyan, amit korábban elutasított volna, akkor ezt most nem teszi meg. Én azért vállalom el a felkínált szerepeket, mert tudom, milyen nehezen jönnek létre a produkciók, s úgy gondolom, ha engem bevesznek a csapatba, akkor talán legoptimálisabb megoldást választották, én pedig minden erőmmel azon leszek, hogy eleget tudjak tenni a feladatnak. Viszont, ha azt mondanám, hogy köszönöm most nem kérem, az akkor biztos, hogy örök haragot váltana ki. Ezért mostanában szóba se jöhet, hogy szerepet visszautasítson az ember, meg hát az is igaz, hogy felkérés se érkezik olyan gyakorisággal mind az korábban volt. Esküszöm magának, amikor elvállalok egy szerepet, számomra nem a pénz a fontos, hanem az van előttem, hogy nem szeretnék másoknak nehézséget okozni, ha már megbíztak bennem.
–Korábban, amikor elutasított valamit, előtte mérlegelte a dolgot, hogy annak milyen következményei lehetnek?
– Volt egy konkrét eset, amikor nem gondoltam át, hogy mi lehet a következménye a lépésemnek. Filmszerepre kértek fel, egy szerencsétlen pillanatban, vagy 40 évvel ezelőtt, amikor a színházban a Szókratész védőbeszédét adtam elő. Tele volt a lelkem azzal a szép és jóleső munkával, amin éppen dolgoztam, és akkor keresett fel egy rendező, talán nem a legalkalmasabb pillanatban. Odajött hozzám, fennhéjázóan, trágárul és káromkodva beszélt, úgy tűnt nekem, hogy egy felületes alkotóhoz van szerencsém, s nyomban elutasítottam. Talán gondolkodás nélkül tettem, itt vétettem, nem is azért mert azóta se hívott engem filmezni, hanem azért, mert kiderült, hogy ebből az alkotásból lett a magyar filmgyártásnak az egyik legnagyszerűbb műve: a Régi idők focija. Garas Dezső szerepére hívtak meg engem, amit én elutasítottam. Garassal jobban járt a magyar filmgyártás, mint velem.
–A három gyereke közül kettő, Petra és Máté is színészek.
– Nem tehettek mást, ezt látták és tanulták otthon. Az esetek legnagyobb részében egy orvos családban a gyerekek többnyire orvosnak mennek, a mérnök családban mérnöknek, vagy legalábbis valamilyen a matematika területéhez közeli tudományt választanak. A család hangulata, a beszélgetések tárgya, a napi dolgok megvitatása esténként olyan feelinget ad a társaságnak, hogy a családtagok önkéntelenül is oda sodródnak, ahol a szülők vannak. A kommunikáció a mi családunkban egészen más módon történik, mint a többi tisztességes polgári családban. Mi valahogy negyed szavakból is megértjük egymást, egy gesztus, egy tekintet elég ahhoz, hogy felmérjük és tisztázzuk a színházi filmbéli eseményeket.
–Hét budapesti színházhoz szerződött a karrierje során, szándékosan alakította ezt így?
– Általában meghívásra szerződtem a színházakhoz, de azért a sors is közbeszólt időnként. Konkrétan, amikor a Madách Színházat 15 év után elhagytam, mert úgy éreztem, hogy ennyi időt eltölteni elég volt egy társulatnál, új helyet választottam magamnak, az akkori Nemzeti Színházat. Nem volt egy jó ötlet, így hamarosan szerettem volna odébb állni és jelentkeztem a Katona József Színháznál, ahol nem kellettem. Ezt persze nem mondták a szemembe, hanem mint később megtudtam, azért nem illettem oda, mert éppen telt ház volt, és meg volt már a magam szerepköréhez illő valaki, aki ott játszott. Jól ellátta ezt a szerepet, de sajnos ezt nekem nem mondta meg senki, hanem úgy beszéltek velem, mint Kondás Pityu a malacával. Majd amikor ez a társulat feloszlott, vagy inkább részben felbomlott, akkor hirtelen eszükbe jutottam. Az ember sodortatja magát, s a szeme sarkából figyeli a dolgokat. Folytonosan résen kell lenni, hogy ne csak sodortassék a színész, hanem valamennyire jelt adjon magáról, hogyha szükség van rá, megtalálják. Azt én meg nem tettem soha, hogy magamat ajánlottam volna, egyedül a Katona József Színház esetében fordult elő egyszer, hogy önként jelentkeztem, ahol éppen nem kellettem, majd később mégis. Ez van, ilyen a színészek sorsa.
–A frenetikus sikerű Három nővér paródiával kapcsolatosan, milyen emlékeket őriz?
– Azért volt olyan kirobbanó siker, mert az egész egy spontán ötletből fakadt. Szilveszteri műsort készített a televízió, s azt találta ki a szerkesztő, hogy minden színházat felkeresnek, s ott válasszák ki az év legnagyobb sikerű darabját, amit parodizálva mutassanak be, s majd eldöntik, hogy melyik lesz a legjobb. Akkor épp a Madáchban dolgoztam, ahol az év sikere az Ádám Ottó rendezte Három nővér volt. Magától adódott az ötlet, hogy készítsük el a Három nővér paródiáját. Valaki felvetette, hogy mivel férfi szereplőkre esett a választás, hogy a három fivért kellene megformálnunk, mire mi a három lurkó, Márkus László, Körmendi János és jómagam összekacsintottunk, és azt mondtuk, nem, mi nővérek akarunk lenni. Körmendi annyira lángot kapott, hogy azonnal rohant haza, előszedte a Csehov köteteit, s összeválogatta a megfelelő eredeti mondatokat, hogy minél élethűbb legyen a paródia. Annyira fel voltunk dobódva, és oly módon sziporkáztak az elképzelések, poénok, hogy szinte próbát se kellett tartani, hanem a csomó csibészes ötletből nyomban kialakult a végső változat. A tévéseknek nagyon tetszett, a közönség meg imádta. Azóta is folyton-folyvást ismétlik a televízióban. Így van ez, ha valami egészséges jókedvből fakad.
