A kis falut alighanem az teszi közösséggé, hogy jól áttekinthető. Mert ha könnyen áttekinthető, akkor a lakosai ismerik is minden zegzugát, tehát házait és a bennük élőket. Különösképp mostanság, amikor sokan futkosnak vagy sétálnak az egészségükért. Eltévedni nem lehet, az utcanevekkel sem szükséges tisztában lenni, de hát ki ne ismerné őket, amikor mindössze másfél tucatnyi van belőlük. Igaz, hogy a rendszerváltás után némely névtáblák helyére újak kerültek új nevekkel, ám azok is csak a „rendet állították helyre”: a régiek tértek vissza, amelyeket a népnyelvből néhány évtized nem tudott kitörölni. Helyesbítek: mégiscsak ajánlatos (volt) ismerni őket, mert megtörtént, hogy idegenek érdeklődésére a tájékozatlan polgár erősen bizonygatta, hogy nincs itt semmiféle JNA („jönöá”) utca, míg csakhamar kiderült, hogy éppen a főutcát, a Nagy közt hívják így hivatalosan.
Érdemes föltekinteni az utcanévtáblákra, mert sok mindent elárulnak a faluról (biztosan a városról is). Nem is azokra gondolok, amelyek köznéviek, mondjuk Pacsirta vagy Virág utca, mert ezek gyakran megfejthetetlenek. Egyikben sok volt a pacsirta, a másikban a virág? Tudtommal a pacsirta a mezőn tanyázik, a másik utcában meg semmivel sem láttam több virágot, mint másutt. Bő fél évszázada, gyerekkorunkban, föl sem vetődött bennünk, hogy utcánknak esetleg lehet államnyelvi elnevezése is – pedig bizonyosan tisztában voltunk vele, hogy nem a mienk az –, hiszen levelezéskor ezt írtuk a borítékra: Pačirta. Még hivatalos iratokban jóval később is így szerepelt, míg nyilván egy kétnyelvű hivatalnok vagy postás meg nem világosodott, hogy lehet ez Ševina is. Igazat adhatunk neki, mert úgysem lehet eldönteni, hogy melyik nyelven énekel.
Ezeknél többet mesélnek a híres emberek előtt tisztelgő utcanevek, bár megválasztásuk hátterét magunknak kell megfejteni. A Kossuth Lajost övező határtalan tisztelet jóformán kötelezővé tette, hogy akár egy kis faluban is utcát kapjon. A néhány évszázaddal korábban élt Dózsa György dicsősége azóta megkopott ugyan, bár nem nekünk kell ítéletet mondanunk arról, hogy helyesen cselekedett-e, amikor vállalta a parasztháború vezetését a nemesség ellen. Mert nem tudhatjuk, mi történt volna akkor, ha a nemesség és a papság nem maga ijed meg a hatalmas erőtől, és nem visszakozik a keresztes háborútól. Akár a mohácsi csata története is alakulhatott volna másképp? Matija Gubec talán csak azért maradt itt a táblán, hogy példázza: későbbi sorstársa is akadt a parasztvezérnek.
Lehet, hogy van némi kapcsolata a székely Dózsa népszerűségének azzal, hogy Petőfi Sándor és Ady Endre későbbi korokban más nagyurakat fenyegettek az ő szellemével, az viszont kétségtelen, hogy falumban minden negyedik utca költőről-íróról kapta a nevét. Persze annak már nem tudnánk a végére járni, hogy Petőfi esetében mennyit nyomott a latban a forradalmár, és mennyit a költő. Mégsem tagadhatjuk, hogy a költő úgy ötven esztendővel ezelőtt még élt az akkori öregek emlékezetében. Erről magam győződtem meg gyűjtésem alkalmával, amikor arról meséltek a falusiak, hogy mit hallottak szüleiktől, nagyszüleiktől Petőfiről. Bár a részletek már elmosódtak, az viszont biztos, hogy olyan kedvvel és élethűen meséltek történeteket róla, mintha saját ifjúkorukra emlékeztek volna.
Aztán itt van Táncsics Mihály, mert őt is az írók közé sorolhatjuk, majd József Attila, s bár Csokonai Vitéz Mihályra nem utca emlékeztet, mégsem kevesebb az, ha az iskola viseli a nevét.
Arra már nem tudok magyarázatot adni, hogy a legutolsó utcanév-átkeresztelés alkalmával miért épp Gárdonyi Géza társult a többi íróhoz.
S ha már 1810 tájékán „zugtanítókat” fogadtak a gyerekek oktatására, majd fél évszázadnyi idő elmúltával iskolát kértek – de csak másfél évtized után kapták meg –, a tudásigény alapján az is elképzelhető, hogy a jászokból, kunokból, tótokból és a szegedi kirajzásból hajdanán összeverődött lakosság irodalomkedvelő volt.
