Idestova nyolc éve már – kimondani is rengeteg, leírni meg aztán főleg –, hogy egy hirtelen jött ötlettől vezérelve egy rádióműsor nyújtotta keretek között elkezdtük boncolgatni a siker mibenlétét, vagy ha úgy tetszik, a siker titkát. Akkor még magunk sem sejtettük, nem is sejthettük, mennyi izgalmas életút, mennyi megható történet, mennyi tanulságos meghatározás rajzolódik majd ki előttünk az évek folyamán. Aztán, ahogyan múltak a hónapok és az évek, egyre határozottabban körvonalazódni látszott, hogy a siker arcai hátterében ott rejtőznek a mindennapok harcai is, hiszen egyrészt az élet sohasem csupán pozitív dolgokból, vagyis nem csupán sikerekből áll, hanem bizony ott húzódnak mögöttük, valahol a háttérben azok a nehézségek is, amelyekkel, ha akarjuk, ha nem, meg kell harcolnunk azért, hogy túl tudjunk lépni rajtuk, másrészt viszont mindig ott van a háttérben valamiféle kettősség is, hiszen bármennyire is szeretnénk elhinni az ellenkezőjét, nincs siker áldozatok, lemondások nélkül, és talán éppen ez a közös nevezője A siker arca című rádióműsor adásainak is, amelyeknek a száma ma már a négyszáz felé közelít: befektetett munka nélkül nincs siker, legalábbis tartós semmiképp. Ezen túlmenően azonban rendkívül nehéz megfogalmazni, hogy mi a siker, még úgy is, vagy talán úgy még inkább, ha valaki hozzám hasonlóan a siker csaknem négyszáz arcát megismerhette, hiszen annak ellenére, hogy szinte minden interjúalanyom sikerértelmezését magaménak tudom érezni, mégsem tudok egyetlen igazán jó és mindenek felett álló definíciót megfogalmazni arra az összetett érzésre, amelyet akkor tapasztalhatunk meg, amikor maradéktalanul elégedettek vagyunk valamivel, amit létrehoztunk, vagy aminek a létrehozásához hozzásegítettünk valakit.
Az egyik legelgondoltatóbb meghatározás mégis az egyik közismert magyarországi televíziós személyiségtől származik, aki szerint a siker fontos mércéje az, hogy az ember mit gondol magáról akkor, amikor egyedül van a fürdőszobában, a tükörrel szemben. A siker mibenlétére vonatkozó kérdésre adott válaszában kifejtette, úgy véli, Isten azért ad tehetséget az embernek, hogy azzal is próbára tegye, majd hozzátette, szerinte Isten háromféleképpen teszi próbára az embert azzal, hogy tehetséget ad neki. Az egyik ezek közül az, hogy él-e a tehetségével, mögé teszi-e azt a munkát, kitartást, alázatot és fegyelmet, amelyek együttesen lehetővé teszik számára, hogy képessé váljon a csiszolatlan gyémántot csiszolt gyémánttá varázsolni. A második próba szerinte akkor következik, amikor mindez megvan, nevezetesen, ha valaki sikeressé válik, akkor a sikerei nem torzítják-e el a személyiségét, nem kezdi-e el azt képzelni magáról, hogy ő többet engedhet meg magának, mint mások, csak azért, mert sikeres, mert megismerik az utcán, mert odakerül az újságok címlapjára, vagy egyszerűen csak azért, mert egy vállalati ranglétrán hamarabb lép előre, hamarabb szerez kitüntetéseket, mint mások. A harmadik próba pedig véleménye szerint az, hogy amikor eljön a megfelelő pillanat, akkor az ember el tudja-e engedni az egészet. Mint mondta, sajnos sok olyan sikeres embert láttunk már valamennyien, akik egy sikeres pályafutás után boldogtalanul haltak meg, mert a végén nem tudták elengedni mindazt, amit el kellett volna engedniük, majd hozzáfűzte, úgy véli, ennek az az oka, hogy elbukták a harmadik próbát.
Ha elfogadjuk az említett közismert televíziós személyiség gondolatmenetét, márpedig miért ne fogadnánk el, akkor megállapíthatjuk, hogy az jócskán túlmutat a sikeren, az élet számos egyéb területére is kiterjeszthető, hiszen, ahogyan a sikernek, úgy minden egyéb történetnek is van kezdete és vége, márpedig amikor valaminek vége van, akkor azt el kell tudni engedni, sőt talán nem árt hozzátenni, méltósággal kell tudni elengedni. Ez az, amit sokan nem tudnak vagy egészen egyszerűen nem akarnak megtenni. Még akkor sem, ha ősidők óta tudjuk, hogy az életben semmi sem tart örökké, beleértve a mindennapok (h)arcait is.
Nyitókép: Illusztráció
