Vajon mikor láthattam legutóbb egy igazi klasszikus, mondhatni, népi madárijesztőt? – merül fel bennem a kérdés egy bácskai falu mellett elhaladva, ahol egy idős nő éppen egy kitömött, emberformájú alakot állít vízszintesből függőleges helyzetbe saját veteményesében. A szalmatörökre hasonlító bábu elegáns, piros kalapot, fehér inget és fekete nadrágot visel. Széttárt karjai között megbúvó arca mogorvának látszik. Messziről úgy tűnik, készítői valami ősrégi szekrényből előkotort antik gombokkal szabták meg a vadszárnyasok ellenségének állandó, pesszimista hangulatát, mérgesnek tűnő tekintetét. A szalmaember látványa gyermekkorom nosztalgikus mámorába ringat vissza, ugyanis testvéreimmel akkoriban – az Óz, a csodák csodája című film nyomán – már-már varázslatként éltük meg, amikor a felmenőink által készített madárijesztő végre a kertünkbe költözött. A gyakori nyári záporok, az erőteljes napsütés miatt azonban a csoda általában a falevelek lehullásáig tartott, ekkor testvéreimmel lélekben elsirattuk darabjaira hullott nyári barátunkat.
Budapest felé haladva éppen egy sorsfordító döntés, beszélgetés előtt állok, amelyet – bár tudom, hogy jelentős mértékben és pozitív irányban hathat életemre – valamiért vonakodok meglépni. A helyzetből adódóan másra nem is igazán tudok gondolni, így a madárijesztő meseszerű időzítéssel jelenik meg az útra feszülten meredő, üveges tekintetem előtt. A hölgy veteményesét elhagyva ugyanis már azon gondolkodom: vajon tényleg óvodás koromban láttam legutóbb klasszikus madárijesztőt? Nagyon gyorsan kiderül: nem. Felső tagozatos voltam, amikor egy közeli barátom arra kért, segítsek neki nagyapja szőlőskertjében néhány oszlopot leverni. Amíg a kiszabott feladaton dolgoztunk, az idős bácsi bicegő léptekkel három szalmaembert cipelt ki hozzánk az udvarából. „Azok az istenverte seregélyek. Ravasz jószágok. Képesek minden termésemet elfogyasztani. Legyetek szívesek kettőt az ültetvény két végéhez, egyet pedig középre elhelyezni!” – kért meg bennünket. Hiába helyeztük el azonban a madárijesztőket, a bácsi úgy döntött, a fa tövében gubbasztva várja meg, hogy a nap nyugovóra térjen, s ellenőrzi legújabb műveinek hatásosságát. „Gondoljatok bele gyermekeim: a madárijesztő eleinte valóban elijeszti a madarakat, nehogy felegyék a vetést vagy a gyümölcsöt, hiszen egy földművesre hasonlít, aki végezhet velük. Ha azonban sikerül legyőzniük a félelmüket, ott van előttük a nagy lehetőség. A madárijesztő ugyanis kijelöli a helyet, ahol a táplálék rejlik. Annak ellenére, hogy nagyon nem örülnék neki, ha ez megtörténne, van ebben valami varázslatosság. Félelmeink mögött gyakran ott rejtőzik az eltemetett kincs” – elevenedik fel gondolataimban a bácsi mondandója.
Akkoriban nem is feltétlenül realizáltam, mekkora bölcsességet hallottam. Ma azonban már tudom: a félelem sokszor nem valami rossz dolog, hanem az erőforrásaink aktiválásához szükséges érzelem. Egyéni fejlődésünk ugyanis fájdalommal és a komfortzóna elhagyásával jár, amelyet szinte mindig félelem előz meg. A cselekvés ugyanis azt jelenti, hogy vállaljuk a katasztrófa kockázatát. Nem cselekedni viszont gyakran annyit jelent, hogy – bár félelem nélkül – szinte biztosra vehetjük a katasztrófát. A bátorság ebben az értelemben se nem érzelem, se nem erény. Hanem cselekvés. Nem azt ígéri, hogy így vagy úgy fogjuk megélni a világot, hanem azt, hogy közelebb kerülünk hozzá. Minő varázslat, hogy néha bizonyos történetek, üzenetek éppen akkor törnek a felszínre szürkeállományunk valamelyik mély zugából, amikor éppen szükségünk van rájuk.
