Azt írja a délszláv háborúról szóló ismertető, hogy három, egymástól elkülönülő egységre bontható, és tíz évig tartott: 1991. június 27-én vette kezdetét, és 2001. november 12-én fejeződött be. Ezt írja, bárki ellenőrizheti, ha beírja a keresőbe azt, hogy délszláv háború. Kevesen vannak, legalábbis azt hiszem, akik tudják, hogy miért éppen június 27-én kezdődött és november 12-én ért véget. Én semmi esetre sem tudom. Egyébként is azt gondolom, nincs egyetlen kijelölhető napja ennek a háborúnak, mint ahogyan sok más háborúnak sem, ami zajlik a világban.
Azon háború kezdetének sem, ami most Ukrajnában zajlik, nincs kijelölhető dátuma. Annak, hogy mikor indultak meg az orosz csapatok, természetesen van: február 24-én.
A háború – ahogyan azt megtanulhattuk, saját bőrünkön érezhettük, tudást tapasztalatokkal szerezhettünk – folyamat. Olyan folyamat, amiben értéktelenné válik az emberélet, és mégis a legértékesebb lesz. Harcoló katonák, menekülő emberek, sorban állás, jó szándék, aljasság. Maradás, menekülés. Áldozatiság, vádaskodás, fontoskodás, erkölcsi dilemmák.
A háború olyan folyamat, amelynek egyik pontján megérkeznek a szankciók, egy másik pontján megszólalnak a légvédelmi szirénák, egy következő pontján pedig a romos épületek között virágok nyílnak, fű serken, és árván üget egy kutya.
A háború olyan folyamat, amelyben a legritkább esetben ítélik el azokat, akiknek felelősségük lett volna abban, hogy ne érkezzen el az a dátum, amikor a szó legszorosabb és drámai értelmében háború van: lőnek, robbantanak, bombáznak. Éppen azért nem szokás elítélni azokat, akiknek indirekt felelősségük volna abban, hogy ne törjön ki a háború, mert nem lehet egyetlen dátumhoz kötni, egyetlen pillanathoz, mondathoz, cselekedethez. Például azt gondolhatná az ember, a délszláv háború akkor tört ki, amikor 1991. március 9-én meghalt egy fiatal ember a belgrádi tüntetésen, amikor az ország vezetője tankokat vezényelt a népe ellen. De nem így van, azt írja az internet tudástára, hogy június 27-én tört ki. És azt is gondolnánk, akkor ért véget, amikor a bombázásnak vége lett, mivel kapituláltak. De nem, november 12-én lett vége. Ebből is látszik, hogy az emlékezet és a valóság még önmagával sem találkozik, nemhogy egymással. Nincs semmi, csak a lélek remegése.
Amikor a kárpátaljai/kijevi tudósítónak megremeg a hangja, mert nem tudja, hogy tesztelik a légvédelmi szirénákat, vagy már légiriadó van, akkor mi tudjuk, hogy mit érez. Amikor a rádióban beszél egy kárpátaljai édesanya, és a szerkesztő-műsorvezető azzal zárja a beszélgetést, hogy vigyázzatok egymásra és magatokra, akkor a hangjában ott vibrál az érzelem, amit a háborús hátország tapasztalata jelent. Mi nem a történelemkönyvekből tudjuk, hogy mit jelent a háború, hanem megéreztük a szelét, leheletét, bűzét. Láttuk a parkokban a menekülő embereket. Szarajevóból, aztán Krajinából. Láttuk a magányt.
A háborúban az egyszerű ember magánya mérhetetlen, és párban jár a kiszolgáltatottsággal.
Mindez nem érdekli azokat, akiknek az volna a dolguk, hogy ne ébredjünk arra, hogy háború van, megint háború van Európában. Lehetnek elképzeléseink arról, hogy őket mi érdekli. De akármi érdekli őket – piacok, földgáz, demokrácia, szabadság, földrajz (amit nem tanultak meg), történelem (amit nem tanultak meg) –, ehhez nekünk, egyszerű embereknek nincs semmi közünk. Nekünk csak ahhoz van közünk, hogyan végzik a dolgukat. Úgy végzik a dolgukat, hogy háború van, megint háború van Európában.
Vajon olvastak-e Jonathan Littelt? Ismerik-e a Jóakaratúak című regényt?
