Ártatlan, csillogó barna szemmel, tiszta, ám fájdalmas és meggyötört tekintettel nézett a kamerákba az az ukrán kisfiú, akinek a története néhány nappal ezelőtt járta be a világot, milliók szemébe csalva könnyeket annak csaknem minden szegletében.
Az egyszerűen csak az éjszaka hőseként emlegetett kisfiú ugyanis a híradások szerint jókora utat tett meg teljesen egyedül azért, hogy megszabadulhasson a háború gyötrelmeitől. A hivatalos tájékoztatás szerint azért volt kénytelen egyedül átlépni az országhatárt, mert szülei nem tudtak vele tartani, ugyanis nekik mindenképpen Ukrajnában kellett maradniuk, ám arra azért odafigyeltek, hogy amikor útnak indítják, a hátizsákjában feltétlenül ott legyen az útlevele, a kezére pedig jól láthatóan rá legyen írva egy olyan telefonszám, amelyet majd felhívhatnak azok, akik rátalálnak, és segítő szándékkal közelítenek felé.
A róla szóló hír valóságtartalmát persze sokan megkérdőjelezték, ami részben érthető is, hiszen napjainkban már nemcsak a háborús helyzetekben, hanem a mindennapok során is szinte ellepnek bennünket a különféle manipulatív médiatartalmak, amelyeknek a jelenléte ilyenkor talán még kifejezettebbé válik, és ez óhatatlanul is bizalmatlankodóbbá, hitetlenkedőbbé, kételkedőbbé tesz valamennyiünket.
A hírügynökségi jelentések szerint a szlovák rendőrség illetékesei az eset kapcsán arról tájékoztatták a nyilvánosságot, hogy miután rátaláltak, a rendkívül bátor és az őt ért nehézségek ellenére is mindvégig mosolygós fiút az éppen ott lévő önkéntesek vették gondjaikba, akik előbb ételt és italt adtak neki, majd a kezére írt elérhetőségnek és az útlevelébe hajtogatott papírlapra írt információknak köszönhetően felvették a kapcsolatot a szlovákiai rokonaival, akik azonnal elmentek érte, és csakhamar biztonságos helyre szállították.
„Mindenkit megnyert a mosolyával, bátorságával és egy igazi hőshöz méltó elszántságával" – idézték a hírügynökségek az illetékes szervek közleményében foglaltakat.
Akármilyen módon közelítünk is a történethez, akár valósnak tekintjük azt, akár nem, kétségtelen, hogy mi, akik az otthonunk melegéből meg a karosszékünk kényelméből aggodalmas tekintetekkel meg sopánkodó fejmozdulatokkal figyeljük a tőlünk néhány száz kilométerre zajló eseményeket, miközben belülről az együttérzés és a segíteni akarás folyamatosan kavargó örvénye mardos bennünket, valójában el sem tudjuk képzelni, mi minden játszódhat le egy tizenéves kisfiúban az alatt az idő alatt, amíg a szülei ölelő karjainak szorításából eljutott a másik országbeli rokonai biztonságot nyújtó közelségéig, ahogyan azt sem, mi minden játszódhat le azokban a szétszakított családokban, amelyeknek egyik része menni kényszerül, másik része viszont maradni kénytelen, még akkor sem, ha tisztában vagyunk azzal, hogy néhány évvel, évtizeddel ezelőtt a mi szüleink és nagyszüleink életét is ugyanezek az élethelyzetek, ugyanezek a kimondott és ki nem mondott gondolatok, ugyanezek a feltett és fel nem tett kérdések határozták meg. Sőt talán még ma is meghatározzák, kibeszéletlen és feldolgozatlan traumákként nyomva rá a bélyegüket a mindennapjaikra.
Éppen ezért lenne annyira fontos, hogy a sopánkodás helyett, ami sok esetben természetes velejárója a nehéz helyzetekre adott válaszreakcióinknak, ne csupán szavakkal, hanem tettekkel is reagáljunk azokra a dolgokra, amelyek körülöttünk zajlanak, ne csupán a karosszékünk kényelméből aggodalmaskodjunk, hanem vegyünk erőt magunkon, és segítsünk a rászorulókon, ha mással nem is áll módunkban, akkor legalább valami olyasmivel, amit nélkülözni tudunk, amire nekünk nincs szükségünk, nekik viszont – bármennyire közhelyszerűen hangzik – a túlélést, illetve magát az életet jelentheti, sőt ezzel együtt talán azt is, hogy az éjszakák hősei a mindennapok hőseivé is válhassanak egyben.
