Bicóra edzem, mondogatta hétről hétre az azóta szállóigévé vált mondatot az egyik kedves rádiós kolléganőm, amikor a mikrofonját tartó állvány beadta a derekát, és emiatt kénytelen volt azt folyamatosan lefelé húzni, hogy ilyen módon kísérelje meg szinte a teljes adásidő alatt maga előtt tartani. Ha esetleg nem lenne teljesen egyértelmű, mindez azt jelentette, hogy a bicepszét erősíti ez által a tevékenység által. A mai napig nem tudom, hogy mennyire volt hatékony a módszer, hiszen a rákérdezés valahogy mindig elmaradt, addigra meg, amikorra megjavították a mikrofonállványt, már tárgytalanná vált minden ilyen és ehhez hasonló magyarázat.
Bicóra edzem, mondogathattam volna a minap magam is az alatt a többórás repülőút alatt, amelynek során hosszú időn át igyekeztem megtartani, sőt időnként vissza is nyomni az előttem ülő személy székét, ilyen módon próbálva megakadályozni, hogy még inkább belépjen a személyes terembe, és szinte az ölembe feküdve szenderüljön mély álomba, mert hát vannak helyzetek, amikor az ember zsebében, akármilyen jámbor természetű is, kinyílik az a bizonyos bicska, és ez ilyen volt. Még akkor is, ha olykor kifejezetten jól szórakoztam azon, hogy sokáig azt hitte, technikai probléma, vagyis az ülés meghibásodása áll a törekvései megakadályozásának hátterében. (Az is előfordulhat, hogy mindvégig ebben a hitben próbálkozott.)
Mindenesetre nem is annyira maga a tény bosszantott fel, hogy hátra akarta dönteni az ülését, hiszen az jogában áll, ha nem így lenne, akkor nyilvánvalóan nem is lenne megteremtve számára a lehetősége, sokkal inkább az, hogy egyrészt mindezt kérdezés nélkül szerette volna megtenni – nyilván, ha megkérdezte volna, jóval nagyobb eséllyel mondtam volna igent, mint nemet, bármennyire is kellemetlenül éreztem volna magam utána –, másrészt pedig az, hogy milyen erőszakosan próbálkozott – bevallom, az a bizonyos bolond borjús fordulat jutott eszembe, ám mivel nincs bennem semmiféle sértő szándék, ezért annak további taglalásától jelen esetben eltekintek.
Az eset után azon gondolkodtam, bizonyára nagyobb lenne bennem a tüske, ugyanúgy, ahogyan benne is, ha olyan nyelven adtunk volna hangot nemtetszésünknek, amit a másik fél is megértett volna, ebben az esetben viszont talán még örvendetes is, hogy nem így történt, mert a közös nevező, vagyis a közös nyelv – akkor is, ha nem lehettem volna biztos abban, hogy a szidalmazás felém irányul-e, vagy a légitársaság felé, amely nem képes megjavítani a meghibásodott üléseket – minden bizonnyal még inkább fokozta volna a bennünk fortyogó indulatokat, amelyeknek levezetése érdekében aztán kénytelenek lettünk volna elővenni a régi, jól bevált indulatkezelési technikák valamelyikét, megelőzve ezáltal az esetleges komolyabb következményeket, mert egy repülőgépen azért mégiscsak kockázatos bármi olyasmit elkövetni, ami az ott érvényben lévő szabályok megszegésével jár. A biztonságiak kíséretében mégsem szívesen vonul végig az ember egy idegen ország repterén, na, jó, nemcsak az idegenén, hanem a hazaién sem. Meg egyébként is jobb a békesség.
Félreértés ne essék, tisztában vagyok azzal, hogy ilyen helyzetben nem árt vagy legalábbis nem ártana figyelembe venni egy másik bölcsességet is, miszerint az okos enged, amit én is szoktam mondogatni – igaz, elsősorban másoknak és csak másodsorban önmagamnak –, az adott helyzetben azonban a jóval többről szólt volna az érvényesítése: térvesztésről, behódolásról, önfeladásról és sok egyébről. Legalábbis férfiszemmel. Nőivel nyilván ezeknél sokkal jelentéktelenebb dolgokról. Csak hát azokat én nem láttam, értelemszerűen nem is láthattam. A hangsúly pedig éppen ezért az előbbiekre helyeződött. Pontosabban azok elkerülésére. Meg némiképp talán a magyar virtusra is.
Azt nem tudom, hogy a kedves rádiós kolléganőmnek egy-egy műsor után volt-e izomláza, vagy sem, jómagam mindenesetre még néhány napig éreztem a sajátos akció hatását a karjaimban, azt azonban, hogy megérte-e meghozni ezt a kis áldozatot azért, hogy győztesként kerüljek ki abból a furcsa helyzetből, amit végső soron nem is én idéztem elő, vagy sem, az a kicsinyke fájdalom aligha vonhatja kétségbe.
