Jó ideig határozott ellenérzésekkel viseltetett az okosórák iránt az egyik kedves ismerősöm, aki alapvetően az emberekből sem szerette soha, ha túl sok volt az okos, pontosabban a túl okos körülötte, tárgyakból meg végképp, azután azonban valahogy mégiscsak engedte magát rábeszélni arra, hogy vásároljon magának egy ilyen órát, talán azért, mert – bár ezt sohasem vallotta volna be – maga is elérkezett abba a korba, amikor már nem árt, ha az ember jobban odafigyel az egészségére, legalábbis ezt mondják azok, akik már jó ideje elérkeztek abba a bizonyos korba, hiszen ők nemcsak sejtik, hanem tudják is, mindezt aligha lehet egyszerűbben és megnyugtatóbban megtenni, mint úgy, hogy az ember figyelemmel kíséri a vérnyomása meg az egyéb mutatói alakulását, hiszen ha azok azt igazolják, hogy minden rendben, akkor nagy valószínűséggel különösebb lelkiismeret-furdalás sem gyötri majd, amiért keveset tesz az egészsége megőrzéséért, vagy mondjuk úgy, kevésbé gyötri, mintha éppen semmit nem tenne érte.
Szóval vásárolt magának egy okosórát, amit eleinte lelkesen használt, sőt büszkén mutogatott is, akárcsak a kifejezetten jónak, sőt már-már ideálisnak tűnő vérnyomását igazoló értékeket, amelyeket a külső szemlélő – kiváltképp, ha netán még kissé gyanakvó is egyben – valótlanoknak vagy legalábbis pontatlanoknak érezhetett, különösen akkor, ha jól ismerte őt, beleértve az egészségtelen táplálkozását, a mozgásszegény életmódját meg a többi sajátosságát, de hát nyilvánvalóan senki nem akar ünneprontó lenni, legfeljebb óvatos, óvatosságból viszont nehéz érdemlegesen ugyanarra inteni valakit, aki úgy érzi, igenis ünneprontó az, aki óvatosságra próbálja inteni, így hát nem maradt más, mint a bizalom, nemcsak az ismerős iránt, hanem az órája iránt is.
Az ominózus óra azonban viszonylag gyorsan lekerült a kezéről, ami érthető módon fel is tűnt a környezetében élőknek, és bár eleinte hadovált valamit arról, hogy igazából nem is szereti az ilyesmit, inkább a hagyományos, ún. cágeros órára esküszik, amit egyébként szintén nem szívesen hordott, legfeljebb akkor, ha öltönyt vett fel, mondván, az elegáns óra, ha nem is ápol és takar el, mint egy jól megválasztott ruhadarab, mindenképpen öltöztet, amihez persze aligha férhet kétség, ilyesmi azonban viszonylag ritkán történt vele, mármint az, hogy öltönyt öltsön magára, mivel sokkal jobban kedvelte a kényelmesebb, sportosabb viseletet. Aztán egyszer csak elárulta, azért nem hordja az okosóráját, mert a szíja allergiás reakciót váltott ki nála, ami – akár igaz volt, akár nem – eggyel jobb indok, vagy ha úgy tetszik, kifogás volt, olyan, amit kénytelen elfogadni az ember, és amire válaszul legfeljebb jóindulatúan azt tanácsolhatja neki, hogy próbáljon fémből vagy valamilyen természetes anyagból készült szíjat vásárolni hozzá, az ugyanis kisebb eséllyel okoz majd nála hasonló problémát.
A kálvária tehát tovább folytatódott. Ahogyan telt-múlt az idő, olykor-olykor magam is rákérdeztem, hol tart az ügy, semmiképpen sem számonkérésként, inkább csupán az aggodalmam kifejezéseként, amit persze nem mondtam, hiszen sosem akartam túlmisztifikálni sem magát a történetet, sem annak jelentőségét, így a végén, miután meghallgattam az éppen aktuális kifogását, jobbára elvicceltük a problémát, tudván, hogy arra ilyen hozzáállással aligha születhet megoldás. A helyzetet tovább nehezítette, hogy egy idő után már az óra töltőjével is gondok akadtak, elvesztette, vagy inkább – ahogyan gyermekkorunkban mondtuk – eljátszotta valahova, anélkül pedig a leghatározottabb jó szándék ellenére sem igazán használható semmilyen okosóra. Szerencse, hogy ma már szinte mindenhez lehet póttöltőt vásárolni, jöttem én, az örök optimista meg a megrögzött problémamegoldó, ám mivel nem láttam rajta, hogy különösebben felcsillant volna a szeme az ötlettől, nem is erőltettem tovább, kezdtem beletörődni abba, hogy ennek az ügynek már nem lesz megoldása, azzal nyugtatva magam, hogy valójában nem is az én dolgom, ami egyébként teljes mértékben igaz is volt.
Éppen ezért jó ideig fel sem hoztam a témát, magam sem tudom, hogy hónapokban vagy inkább években érdemes mérni ezt az időszakot, de talán nem is ez a lényeges, sokkal inkább az, hogy nemrég ismét utolérte a végzete a kedves ismerősömet, ugyanis – milyen meglepő fordulat – a születésnapjára kapott egy új okosórát – félreértés ne essék, nem tőlem, a történtek után aligha vetemedtem volna ilyesmire –, amit egy ideig lelkesen hordott, rendszeresen ellenőrizve a vérnyomását, a pulzusát meg a többi mutatóját, aztán valamiért ismét alábbhagyott a lelkesedése, sőt egy idő után már is nem láttam rajta, aminek az okát előre sejthettem volna, újra előjött az allergiája, mondta, én pedig mosolyogva morfondíroztam el azon, végigjárjuk-e újra azt az utat, amit korábban végigjártunk, vagy egyszerűen csak fogadjam el, amit mond, és törődjek bele, hogy ez mégiscsak az ő döntése, amihez nekem – a legnagyobb jó szándék ellenére – valójában az égvilágon semmi közöm sincs.
Nyitókép: Illusztráció (Pixabay)
