Régóta hallgatom a rádióban a napi félórás vallási műsorokat: katolikust, reformátust, evangélikust, görögkatolikust, baptistát... Az evangélikus következetesen ismétli jelmondatát: „hallhatóan evangélikus, de nem csak evangélikusoknak". Elmondhatnák ezt a többiek is, hogy mindenkihez szólnak, mert bár biztosan vannak szertartásaikban és tanításaikban is nehezen föloldható ellentétek, mégis közös az az erős keresztény fundamentum, amelyre mindenki rá tudott építkezni.
Gyanítom, hogy aki a műsor kezdetén másik hullámhosszra vált, legfeljebb kényszerű hittanórákon szedett föl valamit a vallásról, de már azt a keveset is túlhaladta e haladó világban. Pedig léleknyugtatóak ezek az adások, mint amikor a gyilkos nyári forróságot nem félelmetes vihar váltja, hanem életet és életkedvet adó csendes eső érkezik a betegesen aszott növényekre és a jégveréstől rettegő emberekre.
A hétköznapok durva eszmei vitái, a panaszok és gyűlölködés, hazugságok, lejáratások, szidalmak helyett egyetlen lépéssel békés világba érkezünk, rácsodálkozva, hogy így is lehet élni. Arra talán nem gondolva, hogy így kellene élni. Mert ezek a műsorok nyugtatóan emberközeliek, a megszenvedett történetek sem gyűlöletébresztők; nem is mindenáron térdepeltetni és imádkoztatni kívánják a hallgatót, legföljebb töprengésre késztetni, hogy talán mégis érdemes volna továbbgondolni az evangéliumok és példabeszédek tanait a tévelygő útkeresés helyett. Emberek mesélnek életútjukról, papok a bejárt pályáról, szerzetesek áldozatos segítő munkájukról. Akik emberül helytállnak embertelen körülmények között is.
Talán hívő vagy éppen mélyen vallásos embernek kell lenni ahhoz, hogy jobban működjön a világ?
A gyakran ironikus, humortól sem távol eső, mégis bensőségesen mesélő Lackfi János költő egy interjúban jellemünkről és a megoldásról is beszélt: Vagy igen jól jönne egy olyan Úr, aki nem ver bottal, de vascsővel elintézi az ellenségeinket, viszont ő megbocsát nekik. Vagy ha már nekünk megbocsátott, legalább azoknak ne, akik túl későn térnek meg, hiszen akkor mi is mennyi cuki bűnben fetrenghettünk volna! Különben is, ez meg az a kommunista, fasiszta, liberális, nacionalista vámos ne kerüljön már velem egy mennyországba! Kérünk külön páholyt!... Örülne, ha nem ítélkeznénk. Ha nem klikkesednénk. Ha nem hűlnénk ki... A jó hír, hogy mindezekből szeretettel, gyengéden ki tud húzni bennünket. Ha engedjük. Mert tényleg szabadító.
Az istenhívő ember mégsem elválasztható a hitetlentől, már csak azért sem, mert az ateista is gyakran tudatlanul is bibliai szabályok jegyében cselekszik. Hát ezért is szólnak a vallási műsorok mindenkihez.
Minderről azért mesélek, mert kíváncsian vártam a katolikus világkongresszus megnyitóját: Tud-e szólni az „átlagos" halandóhoz is? Előítéletes hitetlenek azt gyanították, hogy öreg nénikék fognak feketében, ájtatoskodva, rózsafüzért morzsolgatva fölvonulni. Ehelyett színes vidám néptánc és ének zengette meg a fehéren csillogó teret, éreztetve: az egyház nem kizár, hanem befogad.
És a látvány sem volt elvetendő, bár a lényeg mégis azóta, a héten történik. Akkor is, ha a vallás javarészt konzervatív, akkor is, ha új szemmel nézünk Jézusra, miként Lackfi teszi: De ha rákérdezek, Jézus gördeszkázna vajon a gyerekekkel, Suzukit, Jaguárt vagy öreg Bogarat vezetne, csinálna-e lábszelfit a Galileai-tóval, feljelentené-e őt a kenyérszaporítás miatt a pékek szakszervezete, akkor elkezdjük egy kicsit közelebbről látni őt, saját bőrünkön érezni az őt és kortársait foglalkoztató kérdéseket.
Ahelyett, hogy eleve tagadásba kezdenénk.
