Még mindig fel tudom kapni a fejem, ha ezt hallom: ezek. Hiszen mondhatnák, hogy ők. De nem, mert az nem fejezi ki a megvetést, amit ebbe az egyetlen szóba, hogy ezek, bele lehet préselni. Annyira, hogy csak úgy serceg. Spriccel.
Az összetartozás szava is, hogy ezek. Kifejezi, hogy kikkel szemben tartoznak össze azok, akik megvetéssel sercintik ki a szájukon ezt a szót.
A kizárás szava is, hogy ezek. Kifejezi, hogy márpedig ők azok, akikkel semmilyen körülmények között, semmilyen témában nem fogunk egyetérteni, csakis a legrosszabbat gondoljuk róluk. Előre is. Vagyis mielőtt egyáltalán kinyitnák a szájukat, mi már gondoljuk róluk azt, amit eldöntöttük felőlük.
A kirekesztés szava is, hogy ezek. Kifejezi, hogy velük egy társaságban nem fordulhatunk elő. Ezt úgy demonstráljuk, hogy például nem köszönünk. Úgy teszünk, mintha nem látnánk őket. És lehet, hogy nem is, hiszen csak ezek.
A dehumanizálás szava is, hogy ezek. Azzal, hogy nem róluk beszélünk, megfosztjuk őket emberi méltóságuktól, kivesszük őket az emberhalmazból.
Az illegitimálás szava is, hogy ezek. Ha valakikre rámondják, akkor onnantól az ő működésük, cselekedeteik, véleményük, gondolkodásuk helytelen. Amikor ez megtörténik, akkor érvénybe lép a kizárás, kirekesztés, dehumanizálás.
Ugyanakkor, bármennyire is undorodom ettől a szótól, amit ilyen módon használnak – tehát nem úgy, hogy például: „ezek a sárga székek nekem jobban tetszenek, mint a kék füles fotelok", hanem embereket megbélyegző, megalázni szándékozó módon használják, például: „ezekkel?!" –, rá kellett jönnöm, hogy ez valójában egy igen demokratikusan használt szó. Ugyanis annak, hogy ezek, nincs értékrendbeli színezete.
Például azt, hogy „ezek mindenre képesek!", nagy valószínűséggel egy magát jobboldalinak tartó valaki fogja mondani bármely beszélgetésben. Ohne megengedés. Nem lehet találni egyetlen pozitív dolgot sem azokkal kapcsolatban, akikre a szót, ezek, használták. Patás ördögök.
Például azt, hogy „ezek meg mit keresnek itt?!", nagy valószínűséggel magukat progresszívnek tartó értelmiségiek fogják mondani valamely rendezvényen, ahol azoknak, akikre ők gondolnak, semmi keresnivalójuk nincs ott. Kecskeszagúak, görbe a lábuk, buták, mint a föld, vagy egyszerűen húzzanak el.
Könnyű szívvel fordítok hátat mindazoknak, akik különböző megfontolásból, de egyazon rugóra járva (bár ezt bizonyára kikérik maguknak), így, ezzel a szóval, hogy ezek, alakítják a társadalmi kapcsolatokat, kulturális életet. Nem is jelent semmiféle gondot az, hogy én hátat fordítok, hiszen egyáltalán nincs szükségük ilyenekre, mint én.
Figyelmesen szemlélem, amint egymásra találnak ők, akik előszeretettel használják az ezek kifejezést. Egymásra találnak, hogy közösen zárják ki azokat, akik szerint ahogyan a patás ördög nem egy címke, úgy bármely rendezvénynek, találkozónak, eseménynek, kiadványnak mindenki előtt, aki kellő színvonalon és semmiképpen sem szélsőséges módon képviseli a saját nézeteit, gondolatait, felfogását, nyitottnak kell lenni.
Alakul a nyelv, a szavak használata, alakítja át valóságunkat. Azok, akik semmiben sem értenek egyet, tehát meggyőződéseik szerint egymással szemben állnak, azáltal, hogy használják e szót: ezek, egy csapatba kerülnek. Végül is ez természetes. Hiszen ha más meggyőződés alapján is, de egyazon rugóra gondolkodnak. Portások ők, akik meghatározzák, kit engednek be és kit zárnak ki, kivel hajlandóak szóba állni és kivel nem, kit rúgnak alaposan bokán, amennyiben szóba áll ezek közül valakivel.
Sokat elvesz mindannyiunktól, hogy így van. De lehet, hogy sohasem is volt másképpen. Legfeljebb nem volt ennyire látható.
