Azt ugyan nem tudom, hogy úgy általában a társadalomban elharapódzott-e a hazudozás, de azt bizton állítom, hogy politikai körökben burjánzik a valótlanság igencsak rút virága. Gondolom, hogy így lehet ez szélesebb körben is, mert az etikai mércék zsugorodása alighanem ebben a tekintetben is enyhített az erkölcsi megítélésen. Állítólag átlagban kétszer hazudik naponta az ember, de vajon mikor készült a fölmérés? Meg vajon a fejlett vagy „elmaradott” társadalmakban-e? Mert korántsem biztos, hogy a hazudozás az egész világon arányosan alakul, miként egyénenként, közösségenként is nagy eltérések lehetnek, és biztosan vannak is.
Régen azzal a megállapítással növelték a hazugság súlyát, hogy „fiam, aki hazudik, az lop is”. Kibogozni a kettő összefüggését nem tűnik egyszerűnek, talán abban nyilvánulhat meg a kapcsolatuk, hogy aki az egyik vétket könnyedén fogja föl, az a másikhoz is ilyenképpen viszonyul. Merthogy a vallások a hazugságot bűnnek tekintik, a lopást pedig a jog is így ítéli meg. Igaz, kritikus esetekben – vehetjük példának a hamis tanúzást – bírói ítélettel is számolni kell.
De hogy ne nagyon távolodjak el a politikusoktól, mivel az ő szereplésük a nagy nyilvánosság előtt zajlik, így a hazugságözön megléte rajtuk könnyen bizonyítható: Másfél évtizeddel ezelőtt a hírhedett kormányfő (saját eszmetársainak berkeiben) vallomást tett: kormányzás helyett hazudtak a nap minden szakában. Ennek köszönhetően nyertek újabb választást. A következő alkalommal pedig a kiszivárgott beszéd következtében nagyot buktak. Elgondolkodtató: Érdemes-e bevallani a hazugságot? Mert a közösség nem szívesen nézi el, ha átverik, ha hülyének nézik. Persze tudjuk, hogy emberünkből nem az őszinte pillanata hozta ki a gyónást, hanem annak a reménye, hogy fölrázza elvbarátait: taktikát kell változtatni, ha az eddigi nem vált be. Igencsak izgalmas az a kérdés is, hogy milyen mértékig viseli el a társadalom, a nép, a választópolgár, ha rászedik. Merthogy a követők sora foghíjasodott ugyan, mégis maradtak számosan. Velük bármit lehet művelni? Vagy az érdek hígítja az erkölcsöket?
Azóta is szemenszedett hazugságok sokaságának voltak tanúi a parlament és tanácstermek falai. Kegyes hazugság nem akad közöttük, amelyek kímélni szándékozzák a polgártársakat, hanem csak olyanok, amelyek nyereséggel kecsegtetnek a tettesek számára: hamis videók, kitalált oklevél, légből kapott adatok. Az azonnal vagy napokon belül felfedett hazugságok miatt pedig el sem pirul a kimondójuk. Gátlástalanul a szemébe hazudnak a hallgatóságnak. A másik fél ugyanúgy a szemébe mondja: maga hazudik. És nem hívják egymást párbajra, az büntetendő lenne, az emberi méltóság meg odavan. A hallgató pedig nem tudja megkülönböztetni az igazmondást a hazugságtól, az érdemi kommunikáció lassan visszakozik, a társadalom működése meginog: hazugság vagy igazság szerint kell cselekedni, de melyik melyik? Különben is nagy már az összevisszaság.
Messze lehetünk attól az elvtől, hogy nem kell mindent kimondani, ami igaz, de minden igaz legyen, amit kimondunk!
Kétségtelen, hogy nem Arany Jánostól tanultak a hazudozóink, mert ő azt mondja: „Költő hazudj, de rajt’ ne fogjanak;” / Mert van egy példa, hogy: a sánta eb… Hiszen a politikus úgy hazudik, hogy nyomban „rajt’ fogják”, ám nem zavartatja magát. Egyébként pedig: De költőnek, bár lénye isteni, / Nemcsak szabad: – szükség fillenteni. Mert az irodalom nemcsak arról szól, ami megtörtént, hanem arról is, ami megtörténhetett volna. Így általa remekmű születhet, amott meg silány ripacskodás.
