Ács Károly 1958-ban íródott Májusi szólam című verséből kölcsönöztem a címet.
A lelkesedésen gondolkodtam, az juttatta eszembe ezt a verset. Pontosabban azon, minek nevezhetjük, amikor szavak által lelkesedést szeretnénk kiváltani másokból. Tartok attól a kifejezéstől, hogy propaganda, pedig nagy valószínűséggel ez a megfelelő szó. Azért tartok tőle, mert elkoptatták. Nem is elkoptatták, inkább szitokszóvá silányították, mintha hiba volna lelkesíteni az embereket. Akkor miért vált mégis szitokszóvá? Természetesen azért, mert egyáltalán nem mindegy, mi iránt, mi célból, milyen szándékkal kívánjuk lelkesíteni az embereket.
Ósdi és unalmas, hogy vannak, akik eldöntik? Természetesen. Hiszen mindig vannak, akik eldöntik, mi a jó cél/szándék. És amikor a jó cél/szándék iránt történik a lelkesítés, akkor azt nem nevezik a propagandának.
Kétségtelen, hogy volt idő, amikor az emberarcú szocializmus iránt lelkesítő verseket propagandának tekintettük, nem zárva ki irodalmi értéküket. Pontosabban nem az határozta meg az alkotás értékét, hogy propaganda (is) volt.
Úgy vehetjük észre, hogy manapság megint más idők járnak, a hozzáállás erőteljesen változik – ami jó célt szolgál, az nem propaganda –, ez pedig azt jelenti, hogy irodalmunk szereplőihez, alkotóihoz való viszonyunk és az ő értékelésük, alkotásaik megítélése is változik.
Gondolhatnánk, nincs annál természetesebb, mint hogy változnak a megítélések, értékelések. Hiszen oly sok mindennel így vagyunk az életben. Ami igaz. És ebből nem volna jó kivenni a kultúrát, a műalkotásokat. Csakhogy egyáltalán nem mindegy, hogy befogadói élményünk és azáltal az értelmezés változik egy-egy újraolvasással, vagy pedig csak az értelmezés változik, mégpedig úgy, hogy megmondják nekünk, mi is van. Időnként úgy tűnik, erőteljesen ez zajlik. Hasonlóképpen, mint 1950-ben, amikor Sinkó Ervin találkozott a fiatal vajdasági magyar írókkal, hogy értékelje az áprilisi Hídban berobbanó új generáció teljesítményét. Ezt Major Nándortól tudjuk, aki hatvan évvel később megírta: „Miután feltette a szónoki kérdést, hogy ilyen körülmények között mi a feladata a szocialista Jugoszláviában a magyar írónak, Sinkó emlékeztetett arra, hogy a jugoszláv népek felvették a harcot a német hódítók ellen, de négyéves harcuk során népi forradalmukat is véghezvitték. Lenin szerint egy forradalom idején a nép évszázadokat ugrik át fejlődésében. Jugoszlávia népeinek esetében a forradalom négy éve egy békés évszázad fejlődésénél is többet hozott a politikai és az emberi érettségben. A vajdasági magyarok viszont, noha volt Petőfi brigád, voltak nagyszerű kivételek is, többségükben csak a szemlélő szerepét vállalták – mondta Sinkó –, s ha aktív harcosok voltak, többnyire nem a szabadságharcosok, hanem az ellenség soraiban ragadtak fegyvert. Mi lett ennek a következménye? Sinkó szerint az, hogy »a magyar tömegek ma politikai aktivitásban, szellemi érettségben, öntudatban elmaradnak hazánk többi népei mögött«. Kiemelve, hogy a felszabadulás óta a vajdasági magyarok nagyot fejlődtek, Sinkó így folytatta: »Mi más lehetne a vajdasági magyar író feladata, mint ezt a fejlődést szolgálni, meggyorsítani, azon lenni, hogy a lehető legrövidebb időn belül eltűnjék az a különbség, mely a társadalmi aktivitás és a politikai érettség tekintetében a magyarság és Jugoszlávia többi népei között még mindig fennáll.« Akkor sem értettem, ma sem értem, miért akarta Sinkó ezt a nemzeti szempontból kisebbrendűségi érzést, illetve tudatot ránktukmálni." – Pedig öt évtizeden keresztül ez határozta meg a vajdasági magyar irodalmat.
