Bizonytalan, hogy a korai szegénység, vegyük példának a gyerekkorit, később igénytelenné vagy spórolóssá teszi-e az embert. Bár az is megtörténhet, hogy a régmúlt hiányának pótlására pazarlóvá válik. Nem is kizárólag a nélkülözés határát itt-ott átlépő egyénre, polgárra vagy családra gondolok, hanem a közösségre, egész településre is. Mondjuk, ha a gyerek olyan korban kezdett ismerkedni a vásárlás gyakran terhes teendőivel, amikor fémpénzt nyomtak otthon a markába, hogy hozzon két dinárért élesztőt – s közben rásandított a sorakozó üvegedényekre, amelyekben különböző színekben pompáztak a cukorkák –, igényli-e az idő múltával, hogy ugyanezeket az édességeket szemenként celofánba csomagolva, kimérve és nejlonzacskózva, díszes reklámrajzokkal kipingálva vegye meg. Az ugyan igaz, hogy lakodalmak alkalmával, menyasszonynézéskor a násznép által dobált cukorkáról valamelyest le kellett törölgetni a port, ám édes maradt. A teljesen kiirtott baktériumok különben meg ártalmára vannak az ellenálló képességnek, de nem úgy a felvergődött egészségügyi kultúránknak. Van azért ebben némi ellentmondás: a széltől is óvott kölyköt már a szellő is ágyba és az orvoshoz küldi.
Persze a stolverk cukorkát vagy a Negrót már akkoriban is szemenként csomagolták, de a szegényebbje megelégedett azzal, ha a kereskedő staniclit formált a pulton heverő papírból, és abba málnás, citromos vagy narancsos édességet mért, olyan „ha marad pénzed, vehetsz valamit” csemegét, nem is gondolva arra, hogy pár évtized múltán milyen riasztó szemetelést okoz a sokféle, örökké kísértő nejloncsomagolás.
És itt merül föl az igényesség dilemmája: el kell dönteni, hogy az ember díszes dobozból, halomnyi csomagolásból kíván-e szép desszertet szopogatni tisztességtelenül nagy összegért, vagy inkább vállalja a csúnyácska, mégis finom csokoládét. Inkább kulturáltan szemezget egy-két falatot dizájnos édességből, holott fölfalná, ha nem sajnálná, mind a tizenkét szem desszertet. Ha egyáltalán megvásárolná magának. Ajándéknak igen, mert arra mégsem volna való a staniclis. Különös, de becsapós dolog is az esztétika. Rendszerint viaskodik a haszonelvűséggel, sőt áldozatul szolgálhat számára a természet.
A közösségi igényesség alakulásának kérdése pedig olyanképpen vetődik föl, hogyha a település lakossága fáradt olajjal ápolt padlójú üzletbe járt, levedlett szélű pulton gyűjtögette maga előtt az árut, a levegőben pedig narancsillat keveredett a petróleum enyhe szagával, ezt tartja-e nullapontnak, hogy utána innen mérje a távolságot a csillogó és légkondicionált áruházakig. Akár a hangulatot is, bár korántsem biztos, hogy minden téren fejlődést jelent az út a szatócsbolttól a plázáig, merthogy útközben elvész a közvetlenség és a bensőség, amíg az illatos légterű és makulátlan tisztaságú áruházba jutunk, amelynek egy kis sarkában meghúzódhatna, elférne az aprócska bolt. A zsibongó tömeg és a sorakozó pénztárgépek csipogása-kattogása pedig feledteti a ceruzával papíron számolgató kereskedő emlékét. A koros vásárló meg tanácstalanul sétálgat, mint a múzeumban, mert ő valaha tudatosan célirányos vevő volt, s ha az is maradt, itt javarészt a bámészkodás jut neki olcsón.
S ha már az igényesség körül forgok: az új, kulturáltnak mondható boltban, de nem üzletházban, csakhamar állványra kerültek könyvek is. Semmilyen árura nem járt olyan nagy haszonkulcs, mint a könyvekre – dicsekedett akkoriban a kereskedő. Azóta megvannak könyvek nélkül is a vásárlók, miért is ne lennének, amikor egy egész kisváros is elvan egy épkézláb könyvesbolt nélkül.
Kissé mégis hiányzik az öreg bolt hangulata, mint kiskocsmában a sörszag. Vendéglőhöz az már nem illik.
