Gyerekkorban, meg talán fiatalon is, úgy sejtem, mindenki izgalommal olvas regényt, várva a végkifejletet: csak nehogy meghaljon Winnetou! „Benne vagyunk” a történetben, együtt élünk a hőssel. Később aztán „kívülre lépünk”, azt figyeljük, hogy milyen remek ötletekből szövi a szerző a cselekményt, milyen választékos a nyelve, a stílusa. Korántsem vagyok biztos abban, hogy ez a hűvös és kimért olvasás az igazi; lehet, hogy sosem volna szabad kinőni a mesékből. Túl szögletessé, ridegen szakmaivá válik így a kitalált vagy élő világ. És vajon fontos-e, hogy fikció vagy a kézzelfogható élet ébred föl bennünk olvasás közben? Nem tudom, azt tanítják-e még az egyetemen, hogy a mű önmagában a létező, a valóság, szükségtelen mindenféle körítés hozzá, ismerni az alkotás körülményeit, az írót, azt a társadalmat, amikor a történet papírra került. Sosem hittem, hogy mindez mindig mellékes.
Lehet már egy éve is, amikor kezembe vettem Laurent Obertone Gerilla – Franciaország végnapjai című könyvét. Egy negatív utópia, mondják úgy is, hogy disztópia. Az alcíméből aligha számíthatunk derűs történetre, merthogy a vég az egyén és az ország számára is rendszerint keserves. Pontosabban fogalmazva: az ország pusztulása is az egyén, a népe számára keserves. Sőt lehet, hogy más országok népe számára is. Valóban rémisztő, hogy miként lobbantja lángra egy szikra a polgárháború tüzét, amikor a riasztásra kiérkező rendőrök egyike Párizs külvárosában, a rossz hírű, bevándorlók lakta negyedben embereket lő le – miután egy társukat agyonverte a drogos társaság. És terjedni kezd a tűz, a gyilkolás, a terror, az őrült erőszak. Csupán néhány nap, s eltűnik egy civilizáció.
Nem könnyű a művet regényként olvasni – nem is mondható ebben a tekintetben jó alkotásnak –, mert talán a pusztításnál is félelmetesebb a fölfedezés: lehet, hogy a valóságban a vihar előtti csendet épp most éli az ország.
Obertone fél évtizede írta meg könyvét, amikor Amerikában a „feketék mozgalma” még nem lobbant föl egy rendőri túlkapás miatt meghalt fekete ürügyén, és már itt, Franciaországban az áldozatokat, a galeri tagjait magasztalja föl a társadalom őshonos népességének nem kis része, jogvédő szervezetek rendőri brutalitásról beszélnek, elvennék tőlük a fegyvert, a média elhallgatja az igazságot, félremagyarázza a történteket. Aki igazmondóan őszinte, az rasszista és idegengyűlölő.
Napjaink valósága úton van a fikció beteljesülése felé. Nem alaptalan rémálom csupán a regénybeli történet, már az valóságközelivé teszi, hogy fél évvel ezelőtt húsz nyugalmazott francia tábornok és több mint ezer más tiszt – katonák, rendőrök és csendőrök – nyílt levélben figyelmeztették az elnököt a polgárháború veszélyére. Akár beilleszthető lett volna a regény elejére: „és mivel az állam nem lépett, hanem csöndre intett…”
Valamivel később olvastam Jászberényi Sándornak A varjúkirály címet viselő kisregényét. Itt a szomszédságunkban, a határ túloldalán játszódik. Bonyolultabb és árnyaltabb a történet, mint hogy leszűkíthetnénk két korábbi állami gondozott fiatalember tragédiájának egyetlen mozzanatára, a végkifejletre: a szélsőséges „hazafiak” migránsokra vadásznak a határ mentén, egy családot elfognak, megaláznak, a lányt megerőszakolják, majd mindannyiukat kivégzik. Ők is idegenek, ők is Nyugatra tartottak. Ebbe keveredik bele a két főszereplő. Fikció vagy valóság a brutális kivégzés? Ha nem történt meg, megtörténhetett volna. Jó regény, hacsak nem átlátszó célzásnak véli az olvasó a végkifejletet, amikor a vétkes banda „bűnhődésül” nem börtönt kap, hanem fölvételt nyer a hivatalos határvadász állományba.
A történetek, így vagy úgy, valahol találkoznak.
