Zűrös éveket élünk, olyanokat, amikor csapkodnak körülöttünk a villámok, de süketen és vakon nem halljuk, nem látjuk. Hol az európai elöljárók csalogatják fejünkre a vészt, hol a néptömeg a sajátjára. Mi csak hisszük, hogy a háborúmentes kontinensünkön a mostani éveket halvány ceruzával jegyzi majd a történelem, mondván: békeidőben csendes és vidám az élet. Hogy nem így van, azt a tizenhat esztendő után távozó német kancellár, Angela Merkel is megmondta: a két legnehezebb időszakot és a legnagyobb feladatot a 2015. évi migránsválság szolgáltatta, de inkább okozta számára, meg a mostani, a továbbra is nehezen békülő koronavírus-járvány. A gondjaink forrása pedig az, hogy sem a kancellárral együtt, sem a saját kis közösségünkben egyik győzelemre sem bonthatunk pezsgőt. Mert nincs győzelem.
Jelenleg épp a lengyelek vannak bajban, mert az unióval kekeckedő fehéroroszok arrafelé irányítgatják a messziről importált, turistaként érkezett, de útjuk folytatásában bevándorlókká, avagy illegális migránsokká formálódó idegeneket.
Lehetünk ugyan együttérzőek a lettekkel, lengyelekkel és litvánokkal, bár mi inkább a majdányiak, rábéiak, horgosiak gondjait látjuk, meg azt is tudjuk, hogy itt a közelünkben csak az idén már több mint százezer kerítéstörő behatolót fogtak el a magyar rendőrök. És emlékszünk még 2015-re? Az volt ám az igazi csetepaté, amikor egyetlen nap alatt tízezerhez közelítő létszámban meneteltek a keletről és messze délről érkezettek Magyarország felé, hogy aztán a nyugatiak emberbaráti gesztusként némelyeket autóval szállítsanak az új hazába. Hazug ez a propaganda, álszent az együttérzés: azóta kimondták az osztrákok is, hogy gátat kell vetni a bevándorlásnak. A magyarok farkast kiáltottak, amikor az betette a lábát az ajtón, a nyugatiak többsége viszont báránynak véli mindmáig. És nem a farkast, hanem a veszélyt kiáltót üldözik.
A politikus sakkozik, számos érdek között kénytelen lavírozni, így helyenként sérül a hajó. Ez történt a jó szót is érdemlő említett kancellárunkkal, amikor a humánum jegyében magára zúdította a lavinát. Meg is bánta később meggondolatlanságát, bár csak halkan mondta ezt ki. De mi van a saját népével? És nem is csupán az övével, hanem Európa többi kiárusítójának a sajátjával? Az eseménytelennek és békésnek vélt, fegyverropogástól mindenesetre mentes mai világunknak és majdani történelmünknek ez az igazán izgalmas kérdése. Konkrétabban: annak a kitalálása vagy megismerése, hogy miként válnak a népek önfeladóvá, önmaguk árulójává. Mert az ember – tűnjön önzőnek – szabályszerűen a saját égő házát oltja elsőnek, a családját, rokonait, szomszédjait, barátait menti mindenekelőtt, azután a többi rászorulót. Vagyonában, szokásaiban, vallásában, művészetében a maga dolga őrizni és védeni a sajátját. A saját törvényének tisztelője akkor is, ha az idegen idegenül viselkedik, és ha jobban esne a szabálysértés. Hat évvel ezelőtt a horgosi határnál a nagy zűrzavarban, amint a migránsok meneteltek keresztül a határon, és a riporterek azt hitték, hogy ők is „lazíthatnak”, a rendőr megszólalt: legalább maguk ne csinálják ezt. És visszaléptek a zöldhatár saját oldalára. Ma már mind többen kérdezik: és nekik szabad? Nekik sem volna szabad. Csak hát a kontinensünk nem utódainknak marad fönn, ha fölrúgjuk a saját szabályainkat. Az évezredes erkölcsieket vagy az évszázados papírra írtakat. Lesz majd, mert már alakul egy másik Európa. Volt már máskor és más szereplőkkel is honfoglalás – mondják a maguk kényelmében fuldoklók –, biztosan azt is meg lehet szokni. Ezt a kort éljük most. Még nincs a tarkóján Európa keze, de már emeli.
