A gyerek még csak a kétéves korhoz közelít, de apró ujjával már meghajtja a számítógép egerének a kerekét, és rámutat egy ikonra, hogy „azt”. Régóta nem csodálkozom el a kisgyerekek képességein. Akár ilyen korban is könnyedén megtanítható velük a kör kerületének vagy területének a képlete, nagyszülői hivalkodásul, hogy milyen okos az unoka, csak éppen nem tudja, hogy mit beszél. Az sem lep meg, ha az óvodáskor végére akár három nyelvet megtanul szinte tökéletesen, ha szerencsés-szerencsétlen „világutazóként” három országot megjárt már. Persze hallottam arról is, hogy korunk utolsó előtti, Z-nek nevezett generációja már digitális bennszülött, mégis meglep a kölyök, aki az alfa, a most bontakozó generáció tagja. Úgy tűnik, ő már a bennszülötteknél is bennszülöttebb. S bár a hozzáértők száz esztendőre visszamenőleg leírják a korosztályok jellemzőit, az utóbbi tíz év gyermekáldásáról ők is csupán azt mondják el – ha már jelképesen a Z után az alfa következik –, hogy velük új korszak kezdődik. A mai világgal nehezen megbékélő idősek örömére talán olyan, ami közelebb áll az ő életükhöz, avagy a még mindig normálisabbnak vélt élethez. Hogy melyikhez?
Úgy a Z és alfa generáció határán – inkább ez utóbbihoz tartozva – világra jött gyerekek születésnapot tartottak osztálytársuknál. Jól megvolt szinte mindenki önmagában, mert elővették mobiltelefonjukat, pötyögtettek, élvezték a virtuális élményt, a valóval és egymással meg nem sokat törődtek. Másik alkalommal, másutt a vendéglátó szülő megalkotta a szabályt: ünnepelni lehet, de mobiltelefon nélkül. Volt, aki otthon hagyta a készüléket, mások „leadták”, és órákon át jól érezte magát a társaság. Biztató – ez utalna a fordulatra? –, hogy mindannyian a hús-vér barátokat választották szerkentyűik helyett.
Négyen ülnek az asztal körül: vendégek és háziak. Kettőjük kezében mobiltelefon, egyikük szórakozik, a másik ír, olvas, küldözget; a harmadik is időnként rátekint a sajátjára, „meg-megpörgeti” a képernyőt. Ejtenek néha egy-egy mondatot, megrovót is, hogy „tedd már le!”. Ők a baby boom korszak, a második világháború utáni másfél-két évtized szülöttei. A náluknál későbbi korosztályra mondják, hogy digitális bevándorlók, mert nem ebben a világban nőttek föl, hanem életük során ismerkedtek meg vele, és elkezdték használni az új vívmányt. Alkalmazkodnak a korhoz, a fiatalabb generációkhoz, akiknek a kommunikációját nem teljesen értik, az értékrendjüket sem fogadják el, a világlátásuk is eltér, mert az „öregek” a múltban is élnek. Eszerint nagyon ki kellene lógnia a digitálisok sorából a háború utáni – most épp az asztal körül ülő – néhány korosztálynak.
Nem mindig tűnik úgy, de ne tévesszük szem elől, hogy egy adott generáció tagjai hasonló világszemlélettel és értékrenddel bírnak, a telefonos bekukkantás a virtuálisba nem minden. S mert a generációs besorolás igencsak marketingalapú, érdemes idézni egy megállapítást: „A mai tinédzsereknek elég torz képzeteik vannak a pénz értékéről, és nem tudnak határvonalat húzni a vágyak és szükségletek között. Régen a szülők megtanították gyerekeiket, hogy mit ér a pénz, és hogy költeni csakis felelősséggel szabad.” Mert már a pénz is virtuális számukra – tehetnénk hozzá –, hiszen sokfelé a készpénzt is igyekeznek kiiktatni a forgalomból.
Előbb-utóbb ők is ráéreznek az értékére? Mert a baby boom korosztály előtt is ott a mobil, de a ház körül adódó munkákhoz sem futnak azonnal mesterért. És nem forgácsolta darabokra – bár erősen dolgozik rajta – a virtuális kínálat a közösségüket sem.
A „múltban is élő” olvasónak a három történetből nyilván a középső a megkapó. Izgatottan várjuk, merre mennek az alfák.
